Azanyja 1. születésnapja
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki élete első 33 évét úgy élte le, hogy neki bizony nem kell gyerek.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki élete első 33 évét úgy élte le, hogy neki bizony nem kell gyerek.
Van az a bizonyos mondás, miszerint:
„Az igazság fáj!”
Tényleg? Kinek? És vajon miért?
Őszinte leszek, én sosem értettem ezt a mondatot.
Az elmúlt években sokszor éreztem azt, hogy az életem egy harctérré vált. Egyrészt az egóm, másrészt az igazságérzetem nem hagyta sokszor, hogy elmenjek bizonyos dolgok mellett, de mostanra eljutottam arra a pontra, hogy a lelki békém minden egyes apró, és nagyobb megnyert csatánál többet ér nekem.
Ti, akik már követitek az írásaimat egy ideje, talán emlékeztek rá, hogy milyen reményekkel vágtam bele 2020-ba. Tele voltam energiákkal és tervekkel, és zsigeri szinten éreztem azt, hogy ez az év a lehetőségek tárháza lesz, valami kezdete egy új, boldogabb, kiegyensúlyozottabb életnek.
Biztosan az emancipációnak köszönhetően, de az elmúlt években mi nők is meg tudjuk már magyarázni azt, ha középkorúként válságba kerül az életünk. Míg a férfiaknak kapuzárási pánikjuk van, nekünk nőknek az életközepi válság jutott. De a viccet félretéve, magam is egyre többször érzem azt, hogy elértem kb. az életem feléhez (harminchat éves vagyok), és sokszor merengek azon, hogy mit is értem el eddig az életben, hogy hol tartok most, és a hátralévő időmet miképp szeretném felhasználni.
Ha ránézek a lányomra, szinte látom magam előtt, hogy milyen ember lesz belőle. Egy borzasztóan céltudatos, öntörvényű, akaratos, az elképzeléseihez tűzön-vízen át ragaszkodó, ám mégis bájos, kedves, szeretetreméltó, cserfes nőci. Mondhatni, nyomokban az anyját tartalmazza. De belőlem a legjobbat, csak nagyon kevés ember tudja kihozni.
(tovább…)