Mindjárt itt a húsvét, ami a legtöbbünk számára most más lesz, mint ahogy eddig azt megszoktuk. Sokan most ki fogják hagyni a locsolkodást, a pálinkázást a cimborákkal, esetleg még a tojásfestést is, hiszen minek. Sokan fognak egyedül ünnepelni, még többen szűk családi körben. Nem tudok rajta mit szépíteni, keserédes ünnep lesz ez most mindannyiunknak.
Valószínűleg pont ezek miatt az érzések miatt felidéződtek bennem gyerekkorom húsvétjai. Évek óta nem jutott eszembe, hogy kiskoromban miképp éltem meg ezt az igazán számomra soha meg nem értett, de annál kedvesebb ünnepet.
Bár a szüleim még meg voltak keresztelve, már ők sem gyakorolták a vallást semmilyen formában. Így nem meglepő módon sem én, sem a testvéreim nem részesültünk vallásos nevelésben. Nem böjtöltünk sosem, nem jártunk templomba és sosem beszélgettünk Jézus keresztre feszítéséről, vagy feltámadásáról. A húsvét számomra egy olyan ünnep volt, amikor otthon voltunk, nem kellett suliba menni, általában már jó volt az időjárás, jókat lehetett enni és nagy volt a jövés-menés.
Ami még különlegesebbé tette ezt az ünnepet nálunk, az az volt, hogy anyuék mindig szereztek be húsvétra nyuszikat vagy kiscsibéket, esetleg kiskacsákat.
Egyszer, csak apu határozottságán múlott, hogy anyu nem állított haza egy kisbáránnyal. Ja, ha eddig nem meséltem volna, egy erkélyes, első emeleti társasházban laktunk. A szomszédok biztos furin néztek volna, ahogy anyu felvezeti a lépcsőn a barit, kolomppal a nyakán. De szerintem így is sokan bolondnak néztek bennünket, amikor hápogás vagy csipogás hangja szűrődött ki az ablakunkon. Nálunk meg még az is teljesen elfogadott dolog volt, hogy 5-6 kiscsibe a kádunkban úszkált, vagy hogy nyuszik vadultak be a téliszalámi illatára 😊 Ezek az állatok később vidékre kerültek távoli rokonokhoz, ismerősökhöz, és mindig meg volt ígérve nekünk, hogy jó dolguk lesz ott.
Anyu kézügyességének köszönhetően a mi otthonunk minden ünnepkor egyedi díszbe öltözött. Amíg apu a tüdejét nem kímélve fújta ki egyik tojást a másik után, addig én próbáltam segédkezni anyunak ezek kidíszítésében. De jobban járt mindenki, leginkább a törékeny tojások, ha én csak lelkes szemlélője maradtam a remekművek elkészítésének.
De persze azért nekünk is akadt tennivalónk. Mindig a testvéreimmel voltunk leküldve a közeli parkokba a tojásfának való ágak beszerzésére. Vágtuk az aranyesőt és a barkát, így mi is fontosnak éreztük magunkat.
Az otthonunk tehát gyönyörű volt, jópár állat ugrált, vagy csipogott a nappalinkban, de én mégis a nagy jövés-menést élveztem a legjobban húsvétkor.
A vidéki rokonokhoz általában sátoros ünnepekkor jutottunk csak le. Ilyenkor 1 nap alatt kellett végigjárni az összes rég nem látott, idősebb rokont, ahol mindig friss pogácsa, tarja, sonka és tojás variációk vártak bennünket. Az ember tényleg nem győzött enni a sok finomságból. Aztán persze jött a locsolkodás, de szerencsére sosem kaptam szódás szifonból, vagy vödörrel az áldást. Bár amilyen büdös kölniket használtak gyerekkoromban a férfiak, lehet jobban jártam volna. Én meg osztogattam lelkesen és büszkén az anyu által készített gyönyörű tojáskölteményeket, mintha csak én csináltam volna.
Húsvét hétfőn apu és a bátyám mindig útra keltek, körbelocsolták a házban az ismerős lányokat, asszonyokat, illetve elmentek a nagyszülőkhöz is locsolkodni. Kisebb koromban annyira irigyeltem a bátyámat, hogy rengeteg csokival és sokszor pénzzel tért haza az ilyen körutakról, hogy kihisztiztem, hogy én is hagy tartsak a fiúkkal, és boldogan hintettem én is a pacsulit. Meg is volt a jutalmam érte, mindenki megajándékozott engem is. Így nem éreztem, hogy valami nagyon fontos dologból kimaradok.
Aztán a húsvét fénypontja általában az volt, amikor összegyűlt a szűkebb családom. Mindig borzasztóan izgatott voltam ilyenkor, kérdezgettem egyfolytában, hogy mikor jönnek már a vendégek, vagy mi mikor tudunk már elindulni hozzájuk.
Nálunk anyuéknak nem volt kiterjedt baráti köre, akikkel összejártak volna, így a rokonokkal való találkozások voltak a legizgalmasabb események a hétköznapi életemben. Karácsonykor és húsvétkor pedig ezek az alkalmak még különlegesebbek voltak. A nagybátyám, aki igen jókedélyű ember, és sosem vetette meg az italt, ilyenkor mindig nagyon viccesre itta magát. Sokat nevettek a felnőttek, minket gyerekeket cukkoltak, rengeteg ajándékot kaptunk, és nagyon finomakat ettünk. Estig tartó beszélgetések, viccelődések követték az ünnepi lakomát, amikre mindig nagyon jó szívvel fogok visszagondolni.
Nem tudom ám, hogy ezek az összejövetelek valóban ilyen jók voltak-e, vagy csak a gyermeki lelkesedésemnek, és az idő múlásának köszönhetően éreztem és érzem azt, hogy valóban ÜNNEPI élményben volt részem anno. Sokat gondolkozok azon, hogy vajon nekünk Apával sikerül-e a lányunk életébe ennyi apró csodát belevinni, és hogy majd harminc év múlva ugyanilyen nosztalgiával fog-e visszagondolni az elkövetkező évek húsvétjaira, mint ahogy azt én teszem.
Nagyon remélem….
És hogy ez valóban így legyen, mi bizony sokat készülünk az ünnepre. Kattins ide, ha látni akarod, hogy milyen cuki zokninyuszit készítettünk.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
