Baromira kemény éjszakánk volt. A tegnapi napot kihúzta K. nappali alvás nélkül, és bár mindenki jött azzal, hogy na, majd most mekkorát fog aludni K., én sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége. Sajnos megint (mint mindig) nekem lett igazam.

Elaludt ugyan a kislány 9 előtt, de éjfél előtt felriadt. Apa még fent volt, így ő próbálta visszaaltatni a gyereket, hát nem igazán akart sikerülni neki. Legalább 1 órát elszórakozott vele, aztán úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy én átvegyem a stafétabotot.

Kivettem a kislányt az ágyából, énekeltem neki, megbeszéltük, hogy nagyon álmosak vagyunk mindannyian, úgyhogy próbáljon meg elaludni. Valamennyire sikerült is visszaaludnia, de az éjszaka folyamán többször hallottam, hogy nyüszög.

Nem tudom, hogy mi lehetett a baja, mert bármit kérdeztünk, mindenre igen volt a válasza, így abban maradtunk, hogy rosszat álmodott, fáj a feje, a lába, a háta és még fél is.

Szegény manócska 😀

Az igazi sokkhatás viszont reggel ért bennünket, amikor is K. közölte lefelé jövet a lépcsőn, hogy „Nem KÉREK ENNI!”

Nos, ilyet én a gyerekem szájából kora reggel még sohasem hallottam. Kérdezgettem, hogy kér-e azért egy banánt, egy túró rudit, egy kekszet, lekvárt, de mindenre „NEM” volt a válasza.

Aztán jött a megkönnyebbülés!

Amikor balga Apa, megkérdezte a gyereket, hogy és csokit kér-e, K. elhaló hangon kezdődő „nem”-ét, gyorsan felváltotta egy élénkebb „IGEN!” felkiáltás.

Szóval valószínűleg megmarad a gyerek, szerintem csak hulla fáradt, de délután, ha megyek érte a bölcsibe, okosabb leszek!

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂