Tegnap sikerült egy kicsit megszabadulnom az itthoni őrültek házából és elmentem egy barátommal színházba. Jane Austen klasszikusát, a Büszkeség és balítéletet néztük meg, melyet 2 csodás színész adott elő úgy, hogy ők keltették életre az összes szereplőt.

Hogy ne legyen zavaros, hogy éppen mikor kit játszanak, különböző eszközöket használtak, (pl. ha Mr. Darcy jelenetét láthattuk, a színész kezében mindig volt egy pár fehér kesztyű) illetve a mimikájukat és a hanghordozásukat változtatták meg minden egyes szereplőnél. Nem volt egy hosszú előadás, a mű végére mégis azt láttam, hogy teljesen kifáradt a két színész; nem is csodálom, hiszen volt, hogy mondatról mondatra váltogatták a szerepeiket.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mi is hány álarcot veszünk fel a mindennapjaink során és hogy ez milyen fárasztó is tud lenni. Hiszen másképp viselkedünk a munkahelyünkön, másként, ha a gyerekünkkel, vagy éppen a férjünkkel vagyunk, és megint másként, ha egy barátnőnk felhív minket csacsogni.

Szóval az ember próbál megfelelni valamilyen szinten, mindig, mindenkinek, csak arról feledkezik meg sokszor, hogy önmaga legyen.

Tudatosan próbálom kiiktatni az életemből azokat a szereplőket, akik megmérgeznek azáltal, hogy a viselkedésükkel engem is olyan tettekre, mondatokra sarkallnak, amikkel alapjáraton nem tudok azonosulni. Ilyen emberek azok, akik nem őszinték, (nem hogy velem nem azok, hanem sokszor saját még saját magukkal szemben sem) akik csak viszik el az energiáimat a hülyeségeikkel és akik mellett nem lehetek saját magam.

Számomra jelenleg a legnagyobb kihívás ebből a szempontból a gyerekemmel lenni, akkor is mosolyogni és jó képet vágni, ha ő 128-adjára is kéri, hogy ugyanazt a mesét olvassam el, vagy menjek épp kirakózni, amikor baromira semmi másra nem vágyom, csak hogy ülhessek és nézhessek ki a fejemből.

De mivel az elmúlt években elég sok egyéb sallangtól tudtam megszabadulni, így legalább van energiám a gyerekem felé a legjobb énemet mutatni.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂