Fúúú, ez az elmúlt hét nagyon gyilkos volt. Kezdődött azzal, hogy szerdán K.-t úgy hoztuk el a bölcsiből, hogy egyszerűen nem lehetett lelőni őt. Ugrált, pörgött, vetődött, amit el tudtok képzelni. Szó szerint egy fél percre nem állt meg egy helyben.

Épp, amikor a vacsorát akartam adni neki, K. egy kocsit tologatott maga előtt, egyszer csak megállt és belehányt. Hát én csak álltam ott, soha életében nem csinált még ilyet. Ő is csak nézett, hogy ez most mi, és rá pár másodperc elteltével újra hányt. Akkor már elkezdett lebiggyedni a szája, de szerencsére észnél voltunk, és mivel nem akartuk, hogy bármi rossz élmény maradjon benne, elkezdtük nevetgélve mondani, hogy ez a hányás, hogy milyen jó, hogy kijött, jött apától, hogy ez bizony a róka stb-stb.

Egy fél óra elteltével K. nevetve, nagyokat gesztikulálva mesélte el a nagyszüleinek, hogy a róka kijött a száján, nem a fenekén, a száján, és hogy ez milyen jó. Persze egyből előkerült a klasszikus „Fürge róka lába, okádjak vagy hányjak” a pasik részéről, de ezt K.-nek szerencsére nem sikerült memorizálnia.

Mivel K.-nek az est további részében az ég egy adta világon semmi baja nem volt, elkönyveltem, hogy biztosan sokat evett, ráadásul ugrált rengeteget, ez okozhatta a hányást. Aztán hajnalban arra keltem fel, hogy K. hív, benyitottam hozzá, és épp akkor hányta magát megint össze… Oh, csodás volt. Gyorsan felkeltettem apát, hogy húzza át az ágyat, amíg én K.-t rendbe rakom, pikk-pakk meg is voltunk, utána viszonylag gyorsan vissza is tudtunk aludni.

Másnap a bölcsiben elmeséltem, hogy mi történt, kértem, hogy ha lehetséges, próbálják meg kímélő üzemmódba kapcsolni a gyereket és szóljanak, ha valami van. Hát annyi történt, hogy aznap is és pénteken is K. akkorát fosott alvás közben, hogy állítólag még a termen kívül is lehetett hallani, hogy mekkorát durrant szegény kislány feneke, így pénteken már úgy hoztuk el őt, hogy ha ez nem jön rendbe hétfőig, akkor inkább vigyem el orvoshoz.

Én a pénteki napot végig émelyegtem, estére már csak fetrengeni bírtam, fürdés után pedig én is találkoztam a rókával, apát pedig hajnalra érte el a végzete.

Ezek után mi apával végig agonizáltuk az egész hétvégét, egyrészt mivel rosszul voltunk, másrészt mert minden programunkat lemondtuk, hogy nehogy megfertőzzünk másokat, így végig hármasban voltunk K.-vel, akinek a hasa ugyan továbbra is ment, de ehhez képest tele volt energiával és követelte a megszokott, 100 %-os figyelmünket.

K. ma reggelre már nem is fájlalta a hasát, és mivel ma amúgy is megkértek minket, hogy ebéd után hozzuk el a gyerekeket, bevittem őt bölcsibe. Apa szerencsére jobban van, bennem továbbra sem nagyon marad meg semmi, de legalább a közérzetem helyrejött.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂