Nagyon felületesen alszok. Nem merek inni, így teljesen ki van száradva a szám. Ráadásul nagyon kényelmetlen, ahogy a karomat tartanom kell, hogy az infúzió rendben tudjon folyni. És ha mindez nem lenne elég, éjfél előtt kicsivel arra riadok fel, hogy megint iszonyatos hányinger gyötör.
Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!
Sosem jutok ki innen….
Próbálok nagyokat lélegezni, és valami kellemes dologra gondolni, de nem segít. Utolsó erőmmel kinyúlok a korábban mellém helyezett vesetálért, és ismét kihányom több részletben az összes a gyomromban lévő folyadékot. Közben remeg már kezem-lábam annyira erőtlen vagyok. Páni félelem önt el, hogy mégis mi bajom lehet. Nem értem, hogy miért nem segít a gyógyszer, amit már órák óta adagolnak nekem. Rettegek, hogy mi lesz, ha újra fel kell, hogy vágjanak. Tényleg úgy érzem, sosem jutok ki innen. Lepillantok a katéter zacskójára is, de szinte üres. Vagyis továbbra sem tudok pisilni.
Valaki segítsen!
Bár félek, hogy milyen lavinát zúdítok megint magamra, de persze szólok az éjszakás nővérnek. Hála a jó égnek megint egy cuki csajszi van műszakban. De látom rajta, hogy szintén nem igazán tudja hova tenni a történteket. Elmondja, hogy ő már kétszer cserélt nekem folyadékpotló infúziót is, így kellett volna, hogy vizelet távozzon belőlem. Meg olyan gyógyszert is kaptam, ami miatt nem lett volna szabad, hogy újra hányjak. Abban maradunk, hogy próbáljak pihenni, ő pedig egyeztet az ügyeletes orvosokkal. Annyira ki van száradva a szám, hogy szinte nyelni alig bírok, de persze nem merek inni.
Időközben valószínűleg el is szunyókálok, mert egy bő fél óra múlva arra ébredek, hogy egy eddig nem látott nőgyógyász, és a nővérke beszélgetnek a lábamnál.
Vannak még jó orvosok!
Megvizsgálja a hasamat a doki, közben kéri, hogy meséljem el, hogy hogy érzem magam, miket tapasztaltam magamon az elmúlt 24 órában. Miután elmesélem neki a kálváriámat kimegy, és hallom, ahogy a folyosón veszekszik telefonon keresztül egy sebésszel. Majd egy urológussal. Végül egy ct-s szakemberrel ordít, hogy márpedig az szedje össze magát, mert beteget visz majd hozzá. Visszaviharzik hozzám, láthatóan feldúlt állapotban. Elpanaszolja, hogy itt senki nem akar dolgozni, pedig mindenképpen rá kéne jönni, hogy mi miatt hányok, és miért nem tudok pisilni.
De egyik orvos nem akar fogadni, amíg a másik meg nem vizsgál, az meg amíg egy harmadik. Szóval mindenki hárít, csak dolgozni ne kelljen. Végülis hajnali fél 1 van, valahol megértem, hogy nem kapkod senki utánam. A doki viszont nagyon kis harcias, és szemmel láthatóan aggódik értem. Mivel megint jobban vagyok, sokat beszélgetünk. Örülök neki, mert addig is, amíg ő sztorizik nekem, addig sem a magam nyígjával törődök. Elmeséli, hogy milyen elkeseredett, hogy hogy utál már itt dolgozni és hogy alig várja, hogy február 28-val itt hagyja (sok más nőgyógyász kollégájával egyetemben) az egész állami praxist. Bennem közben az merül fel, hogy mi lesz szegény nőkkel, akik majd két hónap múlva fognak szülni, ha ennyi orvos távozik a kórházból.
Csacsogunk perceken át, majd megy a dolgára. Így ismét egyedül maradok, és megint elszundítok.
Soha többet gyomorszonda!
Nemsokára arra kelek, hogy visszajön a doki, a nővérke, és két másik nő társaságában. A hasam továbbra is fel van puffadva, megint érzek egy enyhe hányingert, és feszülést a gyomromban. A doki szinte esedezve a bocsánatkérésemért közli, hogy ő mindenképpen szeretne gyomorszondát használni, és annak segítségével tehermentesíteni a gyomromat.
Teljesen kész vagyok, még sosem csináltak nekem ilyet. Egy műanyag csövet paraffinolajjal bekennek, és a csövet az orrlyukamon át levezetik a számig. Már ez egy undorító, szemét érzés, ráadásul közlik, hogy most akkor nyeljek nagyokat, hogy a csövet le tudják küldeni a garatomon át a gyomromig. Na, itt elbukik a mutatvány, olyan öklendezés jön rám, hogy képtelen vagyok nyelni. Undorodom a paraffin ízétől, szagától, közben már az orrom is elkezd vérezni. Összesen négyszer próbálják a csövet lejuttatni, de én mind a négyszer önkéntelenül is, de ellököm a kezüket, és kitépem a szondát.
Hagyjanak meghalni!
Eljutok odáig, hogy patakokban folyik a könnyem. Könyörögve kérem őket, hogy menjenek ki, hogy engem már az sem érdekel, ha itt halok meg. Hajtogatom, hogy felmentem őket az orvosi kötelességtudatuk alól, csak hagyjanak már végre magamra.
A doki szinte esdeklő hangon mondogatja, hogy ne haragudjak rá, és higgyem el, hogy ő csak jót akar nekem. Mondom, hogy én mindent elhiszek, és tényleg nem haragszok, de ne gyötörjenek tovább, és mindenki menjen ki a szobából. Ki is megy mindenki, de nem maradok sokáig egyedül.
Éjszakai horror a kórhában!
Visszajön a nőgyógyász, és elmondja, hogy a veseértékeim jók (hú, ezek szerint valamikor vettek tőlem vért), és hogy sikerült kiharcolnia, hogy csináljanak nekem egy hasi ct-t. Elnézést kér, hogy most a kontrasztanyag miatt megint nem etethetem majd a babát 24 óráig. Biztosítom róla, hogy bár nem szeretnék önzőnek tűnni, de momentán ez a legkisebb gondom, hogy anyatejet kap-e a fiam, vagy pedig tápszert.
Jön egy beteghordó férfi a székkel, átsegítenek az ülésbe (már semmi erőm nincs) és hajnali fél kettőkor elindulunk egy újabb vizsgálatra.
Zúg a fejem, égnek a szemeim, és senkinek nem kívánom, hogy megtapasztalja milyen az, ha éjnek évadján egy erősen felújításra szoruló kórház folyosóin tologatják őt.
A ct valami teljesen eldugott helyen van a kórházban. Horrorfilmek jutnak eszembe a málló vakolat, és a töredezett csempék látványától. Ráadásul valahol csöpög egy csap, így az összhatás még félelmetesebb. Nem tudom, hogy az elmúlt napok viszontagságaitól megfáradt agyam miatt látom-e ennyire szürreálisnak és horrorisztikusnak a helyzetet, de meglódul a fantáziám. Arra gondolok, hogy itt, ebben az eldugott zugában a kórháznak, összezárva két férfival, bármi történhet velem. Szerencsére az orvos továbbra is csacsog velem, és végtelenül kedves, így sikerül elhessegetnem a csak pár másodpercig tartó rosszérzésemet. Közben nyílik is a vizsgáló ajtaja, és egy szemmel láthatóan az imént felkelt idősebb orvos enged be bennünket.
A CT vizsgálat
A betegszállító (aki amúgy maga is egy tünemény) átsegít az asztalra, lefektet. Befecskendezik a kontrasztanyagot, és megkezdődik a kb. negyedórás vizsgálat. Vagy tízszer ki-be tologat az automata a gépbe, közben hallom az utasításokat, hogy „nagy levegő!”, „bent tart!”, „kifúj!”.
Nagyon kényelmetlen feküdni is, nagy levegőt venni is, és bent tartani is. Fázom is, nem lehet több 20 foknál, de én még kevesebbnek érzem a kimerültségtől.
Megkönnyebbülök, amikor végre újra megjelennek körülöttem a többiek, és visszaindulunk a szobába. Kérdezem, hogy mit mutatott a gép, de a legnagyobb megdöbbenésemre azt mondják, hogy valahova Szegedre futnak be az eredmények, és gőzük nincs, hogy az ottani orvos mikor fog ránézni, és mikor fogja visszaküldeni, hogy mit mutatott a vizsgálat.
Holnapra sokkal jobban leszek
Végre valahára visszakerülök az ágyamba, a nővérke pedig az orvos utasítására egy még erősebb gyógyszert nyom az infúzióba. A dokival azzal válunk el egymástól, hogy szerinte holnapra sokkal jobban leszek.
Legyen így.
Most már tényleg annyira fáradt vagyok, hogy hála a jó égnek pár perc múlva az igazak álmát alszom.
A folytatáshoz kattints ide!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
