Bármennyire is ki vagyok merülve, és azt hittem végre alszok majd egy jót, mégis borzasztó éjszakám volt. Az ágy is baromira kényelmetlen, arról nem is beszélve, hogy mindenem fáj már. És nem csak a sebem, de a sok fekvéstől már a hátam is fáj, és a fejemet is baromira érzem. Évek óta nem tudok már huzamosabb ideig a hátamon feküdni a gerincem miatt, de most nincs más választásom, mert alig bírok mozogni, és iszonyatosan húzódik a sebem, ha nagy nehezen kiszenvedem magamat az oldalamra. Úgy ráadásul levegőt sem bírok venni a rohadt levegő beszorulása miatt. Szóval mit ne mondjak, alig aludtam valamit, és amikor nagy nehezen pár percre sikerült is elbóbiskolnom, akkor is szürreális rémlátomásaim voltak. Kicsit úgy érzem magamat, mint aki kezd becsavarodni…
Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!
Császár utáni 2. napon nincs túl jól az ember
Borzasztóan sajnálom magamat, olyan kilátástalannak tűnik ez az egész. Fáj a testem, fáj a lelkem és elkap egyfajta letargia, és csak azt mondogatom magamban, hogy nem értem mivel érdemeltem ki én ezt az egészet. Próbálom keresni a választ a bennem zakatoló miértekre, és közben azon gondolkodom, hogy vajon mi jöhet még….
Próbálok mozogni, meg amúgy is, ki kell ürítenem a katétert viszonylag gyakran. Szerencsére a sok víz, amit megiszok, gyorsan átfolyik rajtam. Így azt mondják, hogy legalább ezzel minden oké, és bár én látok a tasakban vért, szerintük tök normális ez is, és pár napon belül el fog múlni.
Jelenleg a császár egyetlen előnyének azt tartom, hogy legalább a műtét során egész jól „kitakarítottak”. Szóval bár használom az extra vastag betétet, de szerencsére nincsen durvább vérzésem, mint mondjuk menstruációkor szokott lenni.
De mindenki olyan végtelenül kedves
Megint az a leányzó van a nővérpultnál, akihez bejöttünk vasárnap este. Cuki most is, sokat beszélgetünk, de amúgy vegyes a társaság. Rosszat nem tudok mondani senkire sem, de vannak, akik extra kedvesek, és vannak, akik jóval visszafogottabbak. Van, aki figyel arra, hogy óvatosan adja be a tíz napig beadandó véralvadásgátló injekciót, és van, aki szinte rám sem néz, miközben lecseréli a vágásomon a kötést.
Amúgy mindenki, aki látta, azt mondja, hogy nagyon szép lesz a sebem. Bevallom, én még nem tartok ott, hogy ezt nézegessem. Meg igazából eddig is rohadt ronda volt, nehezen tudom elképzelni, hogy a korábbinál csúnyábban hegesedjen, és túléltem azt is, szóval nem érdekel a történet.
Az jobban zavar, hogy a csövek miatti krákogásom továbbra is megvan, és néha köhögnöm is kell. Hát az valami iszonyú érzés, szétnyilall tőle az egész méhem. Továbbra is kapok, ha kérek fájdalomcsillapítót, valamennyi hatását érzem is, de nem tudják a pirulák teljesen elmulasztani a fájdalmat. Mindegy, csak tüsszentenem ne kelljen, azt úgy érzem, nem élném túl…
Egyre rosszabbul vagyok
Hozzák az ebédet, a húslébe már raknak egy kis tésztát, és zöldséget is. Ahogy meglátom az ételt, felfordul a gyomrom, és lever a víz. Nagy nehezen leerőltetek a torkomon pár korty forró levest, de nem esik jól. A hányingerem sem múlik, így félretolom a tálcát.
Vizet továbbra is iszok jólnevelten, de már az sem esik jól. Olyan, mintha az összes folyadék a gyomromban lenne.
A vizit során egy nőgyógyász és egy urológus jön be hozzám, mondom nekik, hogy milyen rosszul érzem magamat, de továbbra is a műtétre fogják a hányingert, és az izzadást is. Azért a biztonság kedvéért megnyomkodják a hasamat, majd beszarok a fájdalomtól. Ők meg kérdezik, hogy voltam-e már kakilni a műtét óta, illetve a szelek átjárnak-e. Hát, mondom, hogy nem, egyiket sem tapasztalom, bár elég sokat büfögök. Végül arra jutnak, hogy a hasam eléggé fel van puffadva, hiszen tele vagyok gázokkal. Így kérik, hogy sétálgassak minél többet, az majd segít. És persze igyak, igyak és igyak.
A „jó” hírekre az urológus rátesz még egy lapáttal, közli, hogy szerinte három hétig bent kell hagyni a katétert.
Sírni tudnék, tényleg úgy érzem, hogy ennek az egésznek sosem lesz vége…
Irány egy másik szoba
Aztán kopogtat a nővérke és közli, hogy megvan a covid tesztem eredménye: negatív.
Egyik szemem sír, a másik nevet. Persze örülök, hogy nem vagyok covidos, de ez most azt is jelenti, hogy mehetek a gyűjtőbe, ahova egyáltalán nem vágyok. Nem érzem úgy, hogy jelen állapotomban el bírnám viselni más nők és azok gyerekének a társaságát. De hát nem választás kérdése, kérik, hogy fáradjak át egy másik szobába.
Egy négyágyas szobába kerülök, ami legnagyobb örömömre tök üres. Furcsállom is, hogy hol van mindenki, hiszen gyereksírást sem hallottam még egyszer sem. Rákérdezek, hogy mégis mi ez a kihaltság, és kiderül, hogy a terhespatológián vagyok. Vagyis azon az osztályon, ahol a még meg nem szült, de valami miatt kórházi kezelésre szoruló nők vannak. És úgy néz ki szerencsém van, mert annyira kevesen vagyunk, hogy nem kell osztoznom a szobán egyelőre senkivel.
Elremegek egy halk imát, hogy ez maradjon is így, és elfoglalom a legújabb ágyamat. Immáron a harmadikat 48 órán belül.
Végre látom a fiamat, így a 2. napon a császár után
Közben végre kapok egy jó hírt is! Azt mondják felmehetek ránézni a kisfiúra. Nem esik túl jól a mozgás, de majd két nap után örülök, hogy végre láthatom őt.
Kicsoszogok a lifthez, felmegyek egy emeletet, ahol a koraszülött osztály van, és becsengetek.
Nem mondom, hogy túlzottan szívélyes a fogadtatásom. De ez leginkább a kis „szatyromnak” köszönhető (kaptam egy ajándéktasakot, hogy abba tegyem bele a pisis zacskót). Van olyan csecsemős, aki szóvá is teszi, hogy ez most komoly-e, hogy ilyen állapotban felengedtek engem ide. Nem veszem magamra, tudom, hogy nem ellenem irányul a kifakadása, hanem a gyerekeket akarják védeni az esetleges fertőzésektől. Apropó, gyerekek. Tök üres az osztály, szinte senkit nem látok.
És akkor végre meglátom a fiamat! Atyaég, tiszta nővére! Kiderül, hogy ő is 47 cm-rel született, pont, mint a kislány. És istenem, olyan kis törékenynek tűnik. Több véraláfutást is látok a szeme környékén és a lábán. Azt mondják a nővérek, hogy valószínűleg a szülés közben „sérült” meg.
Odaadják egy pár perce, de én csak fogom őt, és tápszerrel tudok enni adni neki, hiszen az antibiotikum miatt, amit szednem kell, még nem kaphat anyatejet. De nem bírom őt sokáig tartani, nagyon nyilall a sebem. Visszaadom őt, és abban maradunk, hogy másnap megint mehetek, és akkor elvileg már majd szoptatni is tudom őt.
Most már nagyon rosszul vagyok
Visszabotorkálok a saját osztályomra, de már nagyon rosszul vagyok. Alig bírok járni és visszatér a hányingerem is. Boldogan ülök vissza az ágyamra. Ránézek a kis „zacskómra”, és azt látom, hogy a mozgástól jó véres is lett a vizeletem.
Aztán nyílik a kórtermem ajtaja, és egy fiatal, kedves arcú lány sétál oda hozzám, és kórházi pszichológusként mutatkozik be. Azért nem semmi. Elgondolkodom rajta, hogy ez vajon bevett gyakorlat a koraszülött gyerekek anyukájánál, vagy engem minősítettek pszichológiai esetnek. Nincs merszem megkérdezni, félek a választól.
Beszélgetünk a doktornővel, de nem érzem úgy, hogy sok mondanivalóm lenne neki, és ő is csak puffogtatja a közhelyeket. Mosolyogva bólogatok, tényleg kedves teremtés, nincs kedvem elvenni a kedvét. Meg ki tudja, lehet amúgy haszna is van ennek a kis beszélgetésnek.
Nem marad sokáig, látja rajtam, hogy nem vagyok jól, így hagy pihenni.
Hát… Jobb kint, mint bent
Most már borzasztó hányingerem van, és nagyon feszül a hasam. Próbálok nyúlni a kórházi telefonért, hogy szóljak a cuki nővérkének, hogy nagyon rosszul vagyok, de elkések vele.
Amennyire a sebem engedi, gyorsan kidőlök az oldalamra, és legalább egy liter vizet kihányok a padlóra. Mit ne mondjak, príma érzés mindez, egy másfél napos császár vágással. Még vagy háromszor kell hánynom, és feltűnik, hogy az ágyneműmre is jutott az áldásból.
Iszonyatosan szégyellem magamat, de legalább a feszülő érzés eltűnik a hasamból.
Jó hangos lehettem, mert az ajtóban megjelenik a nővérke. Biztosít arról, hogy nincsen semmi gond, és nincs miért szégyenkeznem. Hív hozzám egy takarítót, akinek szintén szabadkozhatok egy kört. De még a takarító csajszi is tök rendes, még ő vígasztal engem, és szó nélkül, mosolyogva takarítja fel a piszkomat.
Mi lehet a gond?
Nem sokkal később megjelenik nálam egy urológus, gondolom a nővérke hívta. Kopogtatja a hasamat, kérdezget, majd kéri, hogy fáradjak le az urológiára, mert szeretne ultrahangot csinálni.
Mivel jártányi erőm sincs, és továbbra is nagyon rosszul érzem magamat, kórházi székbe ültetnek, és úgy tolnak le. Hát, ezt sem gondoltam, hogy megélem 36 évesen….
Az ultrahangot két orvos végzi, végül azt mondják, hogy úgy néz ki leálltak a bélmozgásaim! Valószínűleg a hosszú műtétnek, és annak köszönhetően, hogy nagyon sokat „pakolgatták” a beleimet, amik hajlamosak arra, hogy ha sokat mozgatják őket, akkor leállnak.
Hát ez annyira csodás hír, hogy el nem tudom mondani. Megkonzultálják ott fölöttem, hogy infúziós gyógyszeres kezelés lesz a legkézenfekvőbb megoldás, és remélik, hogy mindez hatni fog, és nem lesz szükség sebészi beavatkozásra. Úgy érzem mindjárt elájulok…. Tényleg mi jöhet még?
Visszakerülök a szobámba, szerencsére az ágyneműmet is lecserélték közben. Az urológus elmondja, hogy milyen gyógyszert adjanak nekem. Tőlem pedig azt kéri, hogy amíg nem indul be a bélmozgásom, ne igyak túl sokat, mert előfordulhat, hogy újra felfelé fog távozni a folyadék, hiszen lefelé nem tud.
Hurrá!
Most akkor hogyan tovább?
Nem sokkal később megjelenik a műtétemnél jelen lévő doktornő. Vizsgálgatja, kopogtatja, meghallgatja a hasamat. Ő hall némi mozgást, bár szerintem csak a maradék víz fortyog bennem. Én legalábbis úgy érzem. A gyógyszer adással ő is egyetért, viszont ő meg azt kéri, hogy igyak továbbra is sokat.
Nincs erőm ellenkezni vele, meg elmondani, hogy mit mondott az urológus, így csak bólintok, és alig várom, hogy egyedül maradjak. A nővérke még bejön hozzám, és mivel reggel szedte ki a korábbi két branülömet, így kénytelen újat szúrni, és elkezdi csepegtetni az újabb infúziót.
Nagyon gyengének érzem magamat, de nem is csoda. Az elmúlt két és fél napban alig ettem valamit, ráadásul hánytam is, nem is keveset.
Vacsorát nem is hoznak nekem, de nem is bírnám megenni. Annak örülök, hogy végre mindenki magamra hagyott, és megpróbálok elaludni.
A folytatáshoz kattints ide!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
