Gyorsan eltelik ez a pár óra ebben a félig éber, félig alvó állapotban. Az éjszaka folyamán többször jár nálam a nővérke, mindig van hozzám egy-két kedves szava, és nekem nagyon jól esik, ahogy törődik velem. Aztán eljön a hajnali öt óra, és megkérdezi, hogy érzek-e erőt magamban ahhoz, hogy megpróbáljak felállni. Mivel tudom, hogy császár után bármilyen nehéz is, de el kell kezdeni mozogni mielőbb, hogy könnyebben és előbb regenerálódjon a testünk, rábólintok. Pedig őszinte leszek, egy porcikám nem kívánja a felkelést. De a muszáj, az muszáj!

Photo by Daan Stevens on Unsplash

Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!

Na, akkor keljünk fel!

Szóval kifordulok először nagy nehezen a jobb oldalamra. Közben eszembe jut, és ki is mondom hangosan, hogy az előző császár után sem esett jól a felkelés, de gond nélkül megoldottam. A nővérke erre azt válaszolja, hogy most azért vegyem figyelembe, hogy egy több órás altatásos műtéten vagyok túl, így a hányinger és az émelygés teljesen normális. Egyelőre ezeket még nem érzem, csak fáradt vagyok, és kicsit zavarodott. Magam alá húzom a kezeimet, hogy kíméljem a hasizmaimat, és egy-két perc múlva sikerül kitolnom magamat annyira, hogy ülő helyzetbe kerülök.

Valamiért automatikusan lefelé nézek, de a nővérke többször is rám szól, hogy emeljem fel a fejemet, úgy kevésbé lesz hányingerem. No igen, a függőleges helyzettel meg is érkezik az enyhe émelygés. Ücsörgök így néhány percig, és egyszerűen képtelen vagyok rávenni magamat arra, hogy ráálljak a lábaimra. A nővérke továbbra is ott áll előttem, készen arra, hogy bármelyik pillanatban segítsen, ha megszédülnék vagy rosszul lennék.

Végül kb. 10 perc után eljutok oda, hogy muszáj! járnom, hogy mielőbb kijussak a kórházból, így lecsusszanok a talpamra, és kiegyenesedem.

Vagy inkább feküdjünk még!

Abban a pillanatban elkezdek szédelegni. Mivel már korábban volt rá példa, hogy az alacsony vérnyomásom miatt elájultam, így amikor a sok-sok ugrándozó pont megjelenik a szemem előtt, inkább gyorsan visszaülök az ágyra.

És elönt a szégyenérzet, hogy ennyire béna vagyok. Hogy tényleg ilyen satnya lettem a terhességem alatt, hogy nem vagyok arra képes, amit bő három évvel ezelőtt „röhögve” meg tudtam tenni.

A nővérke persze bíztat, hogy szerinte ez is egy hatalmas teljesítmény volt, hogy egyáltalán lábra bírtam állni. Egy kicsit jobban érzem magamat így.

Mi újság vajon otthon?

Mivel most már mozoghatok, a kezem ügyébe teszi az üveg vizemet (istenem, de jó végre nagy kortyokban inni belőle), és megkérem őt, hogy a táskámból adja oda a telefonomat.

Hiszen rájövök, hogy gőzöm nincs Apával és a kislánnyal mi van, anyuék is biztosan izgulnak már. Ideje tudatni velük, hogy élek.

Az első dolgom az, hogy ránézek az otthoni kamerára, és látom, hogy a kislány a helyén alszik.

Aztán ráírok Apára, hogy most már vagyok, majd hívhat, ha felkelt.

Végül megnézem, hogy mi a helyzet az anyuval és a húgommal közös csoportban. Látom, hogy az este folyamán valaki biztosan tájékoztatta Apát a velem történtekről, mert megírta anyuéknak, hogy milyen műtéten estem át, és hogy elvileg jól vagyok, bár nem tudott velem beszélni.

Írok nekik én is, hogy na itt vagyok, élek. Anyu a hajnali óra ellenére azonnal válaszol, hogy jaj de jó, és hogy képzeljem el, nemrég riadt fel a rémálmából, amiben meghaltam….

Csodajó így indítani a napot! De sebaj, legalább sokáig fogok élni. Már ha hinni lehet e népi bölcsességnek!

Jó, hogy van kivel csacsogni….

Először gondolok bele ezt olvasva, hogy a családomra is mennyire ráhozhattam a frászt… Ekkor megint elönt a rosszérzés és a szomorúság a velem történtek miatt, és amiatt, hogy koraszülött lett a fiam. Tényleg szemét egy érzés.

Anyu a szokásos harciasságával keresi a felelősöket. Nem érti, hogy ha jeleztem többször is az orvosoknak, hogy milyen fájdalmaim voltak terhesen, és hogy milyen sokat kellett pisilnem, akkor miért nem figyeltek jobban oda az ultrahangok során. Meg hogy egyáltalán miért nem derült fény erre az egész problémára. Elmondom neki, amit este a doktornő mondott, miszerint ez nem látszódhatott az ultrahangon, de érzem, hogy anyu ezt nem hiszi el. Értem őt, mindig könnyebb feldolgozni valamit, ha megtaláljuk a felelőst. De rajtam ez most nem segít. Örülök, hogy van, akivel tudok kommunikálni.

A továbbiakban arról csacsogunk, hogy végül mégiscsak bak lett a gyerek. Anyu elszórakoztat azzal, hogy az okos horoszkópok szerint milyen tulajdonságokkal fog bírni a gyerekem (kitartó, törekvő, becsvágyó, mélyen gondolkodó, alapos, nyers, szívós, kemény, ellenálló). Jól esik ez a semmiről sem szóló beszélgetés. Így legalább gyorsan telik az idő, és addig sem a magam nyavalyáival törődök.

Végre hallok a kisfiúról is.

Reggel 7 óra magasságában ismét bejön hozzám a tegnapi doktornő. Gondolom most van vége a műszakjának. Most is nagyon kedves velem, elmondja még egyszer, hogy pontosan mi volt a gond, és hogy mit csináltak a műtét során. Megtudom azt is, hogy akkora „káosz” volt a hasamban, hogy az ügyeletben lévő urológus nem vállalta el a műtétet. Emiatt kellett a főorvost hívni, akire viszont várni kellett, hogy beérjen Budáról.

Na szép, mondhatom.

Elmondja azt is, hogy úgy tudja a kisfiúval minden rendben van, bár a biztonság kedvéért inkubátorba tették. Akkor mehetek majd fel hozzá, ha megjön a covid tesztem eredménye, és az negatív lesz. De mivel a katéter miatt antibiotikumot kapok, így egyelőre sajnos nem szoptathatom majd.

Elismétli a doktornő, hogy igyak meg legalább napi 3-4 liter vizet, hogy pihenjek sokat, és szóljak, ha rosszul érezném magamat. Ezen kívül megígéri, hogy minden nap meg fog engem látogatni, amikor dolgozni fog.

Miután elköszönt tőlem, rá pár percre bejön a férfi orvos is.

„Mondja, ugye nem akar több gyereket?”

Ő is nagyon szimpatikus, bár az első kérdése az hozzám, hogy ugye nem akarok több gyereket. Elmesélem neki, hogy igazából a kisfiú is már annak a követkeménye, hogy a hormonális fogamzásgátlókat a migrénem miatt, a spirált pedig a méhem állapota miatt nem ajánlották, és hát a naptármódszer meg ennyit ért.

Bólogat csak, és azt mondja, hogy ő mindenképpen azt tanácsolja, és a zárójelentésben is meg fogja ezt említeni, hogy végezzenek rajtam művi meddővé tételt. Szerinte a méhem nem bírna el még egy terhességet, és nem kéne kockáztatni akár az én, akár a következő gyerekem egészségét. Maximálisan egyetértek vele. Elmondja, hogy majd a zárójelentéssel tudom kérvényezni a kórház vezetőségénél a laporoszkópos műtétet, ők ezt elbírálják majd, és ezt követően fél éven belül ismét nyilatkoznom kell majd, hogy nem gondoltam meg magamat, és akkor az újabb pozitív elbírálás után lesz lehetséges majd a műtét. Tapasztalatai szerint az egész kérvényezési procedúra úgy egy évet vesz igénybe.

Mint érdekességet elmeséli, hogy annyira el volt vékonyodva a méhfalam, hogy azon keresztül látszott a magzatvíz színe. És hogy jelen állás szerint úgy néz ki, hogy 7-10 nap múlva lehet majd kivenni a katétert. Ő is kéri, hogy igyak sokat, hogy tisztuljak, és ő is bíztat, hogy minden rendben lesz, és hogy gyorsan ki fogom heverni a műtétet. Még elmondja, hogy ha rendben gyógyulok, akkor a katéter miatt nem kell majd bent maradnom a kórházba, és hogy szerinte a PIC-en fogják eldönteni, hogy mikor mehetünk majd haza. De mivel a kicsivel úgy néz ki, hogy minden rendben van, szerinte csak egy-két nappal kell majd több időt bent töltenünk a kórházban, mint alapból kellett volna.

Apának sem lehetett könnyű éjszakája…

Gyorsan elújságolom a jó híreket anyuéknak, illetve Apa is végre felkel, így vele is, és a kislánnyal is tudok pár szót váltani..

Apa elmeséli, hogy gőze nem volt mi történik velem. Miután a kisfiút kivitték neki a műtő előterébe, rá pár percre egy nővérke csak annyit mondott neki, hogy komplikációk adódtak velem. Majd nem sokkal később kérték őt, hogy menjen haza, és majd hívják őt, és hogy nyugodjon meg, nem vagyok életveszélyben. Hát, nem irigylem őt sem azért az egy-két óráért, ami addig telt el, míg az orvos este tíz magasságában fel nem hívta, és be nem számolt a történtekről.

És akkor berendezkedek lélekben a kórházi napokra…

Közben a húgom (tudjátok, szülésznő) beszél egy kollégájával, aki anno ebben a kórházban dolgozott. Ez a lány azt mondja, hogy a fiamat nem fogják kiengedni hozzám a koraszülött osztályról, hiszen, ha bármi történik ne adj isten, akkor ott azonnal el tudják őt látni. Illetve, hogy ne igazán reménykedjek abban, hogy pár nap alatt szabadulhatunk a kórházból, mert egy hetet bent szokták a korababákat tartani a biztonság kedvéért. Szuper…. Értem én, de azért bízom benne, hogy mégsem kell majd egy hétig itt maradnunk…

Egyedül vagyok a szobában, így megint csak áldom a modern technológiát, hogy tudok a rokonokkal, barátokkal beszélgetni. Kb. óránként, kétóránként bejönnek hozzám, az egyik nővér segítségével délelőtt megpróbálok megint felállni, de továbbra is nagyon szédülök, így azt mondják, hogy ne erőltessem a dolgot, és hogy biztosan az altatás hatása.

A torkom is kapirgál, és folyamatosan krákognom kell, ez pedig állítólag a cső miatt van, amit letoltak a műtét közben a torkomon… Brr, még jó, hogy erre nem emlékszem….

A covid teszt eredményére elvileg még holnap délig várni kell, hiszen tegnap este már nem vitték el a mintát, csak ma fogják, és kell neki 24 óra, míg ők is megkapják az eredményt. Annyira nem bánom, addig is biztosan egyedül vagyok, a kisfiúhoz pedig így se, úgy se tudok felmenni, hiszen nem tudok még mozogni.

Végre hallok a babáról!

A babáról amúgy nem sok hírem van, sőt, gyakorlatilag semmi. Hiába kérdezgetem, mindenki csak a vállát vonogatja. Amúgy nagyon kedves velem mindenki, és végül az egyik főnővér felhívja telefonon a koraszülött osztályt, így tudok beszélni egy ottani csecsemőssel. Megtudom, hogy inkubátorban van a baba, de nincs baja, eszik, alszik és jól van, holnap már tervezik őt kitenni normál babaágyba. A nővér elmondja még, hogy ha megvan a negatív tesztem, akkor holnap felmehetek megnézni őt. És megerősíti, amit a húgom kolleganője mondott, hogy nekem kell majd feljárkálnom hozzá, a babát nem fogják már onnan leengedni, csak hazamenni, és hogy előreláthatóan ez egy hét múlva lesz.

Istenem, egy hét kórházban! Gőzöm nincs, hogy fogom kibírni!

Végre sikerül járnom!

Közben megérkezik az ebédem, húsleves üresen, és némi krumplipüré. A leves nem rossz, de jól is lakok vele, pedig gyakorlatilag 24 órája nem ettem. Az ebéd után ráveszem magamat arra, hogy kiüljek az ágy szélére. Ebben a pozícióban nem szédülök, de fáj a sebem. Szóval kérek fájdalomcsillapítót, és visszafekszek inkább.

Délután – szintén egy nővér segítségével -, sikerül elbotorkálnom a kb. három méterre lévő zuhanyzóig, és így le tudok valamennyire tusolni. Hát, ez sem életem nagy élményei között lesz számontartva. De legalább sikerült.

Ezek után átköltöztetnek egy másik szobába, hiszen amiben eddig feküdtem, az a császár utáni őrző volt. Szerencsére a másik szoba nincsen messze, és a nővérek segítenek átvinni a cuccaimat. Itt is egyedül vagyok még, hiszen a covid tesztem még nincs meg. De jól is esik, hogy nincs körülöttem senki.

Nehéz éjszaka elé nézek…

Meglátogat a kórházi védőnő is, de sokat ő sem tud mondani a kisfiú állapotáról. Bár gondolom nem is történik vele túl sok minden. Elkéri az irataimat, hogy tudja intézni a gyerek okmányait, amik állítólag majd egy hónap múlva fognak megérkezni. Nem semmi, hogy le van lassulva az ügyintézés. Emlékszem a kislánnyal pár nap múlva megkaptunk minden okmányt.

Kezd borzasztóan fájni minden egyes levegővétel. Olyan mintha a bordáim alá be lenne szorulva a levegő, és a nyakam is fáj a jobb oldalon. Ismerős érzés ez is, a kislánnyal is tapasztaltam. Gondolom ez a hülye póz, ahogy ki voltam kötözve a császár közben és után, nem tett túl jót. Próbálok visszaemlékezni, hogy a kislánnyal mennyi idő után múlt el ez az érzés, de fogalmam nincs róla…

Kérek még fájdalomcsillapítót, és közben az tűnik fel, hogy rámesteledett. Elrágcsálom a vacsorára kapott kenyeret, és amennyire a fájdalomtól tudok, megpróbálok aludni.

A folytatáshoz kattints ide!

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂