A következő emlékképem a műtét után az, hogy egy távoli hang a nevemen szólítgat. Gőzöm nincs, hogy hol vagyok, az egész olyan, mintha álmodnék. A tudatom legmélyén motoszkál bennem egy gondolat, hogy nem akarok felébredni és szembenézni a valósággal, mert valami rossz történt. De mi is vajon? Nem tudok rájönni.
Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!
Magamhoz kéne térni
Közben egyre közelebbről hallom, ahogy a nevemet mondogatja valaki, de én továbbra is kűzdök a felébredés ellen.
Meg amúgy is, milyen felébredés? Hiszen csak álmodom, hogy szólongatnak.
Minden rendben van, otthon fekszem a saját ágyamban. Hol máshol lennék?
És ekkor hirtelen elkezd derengeni, hogy mik is történtek velem az elmúlt majd 24 órában. De az egész olyan, mintha csak álmodtam volna.
Közben egyre közelebbről, és egyre több hangot hallok magam körül, és érzem, hogy mozog alattam a föld. Még mindig nem nyitom ki a szememet, de egyre jobban tisztul a tudatom.
Hallom, ahogy egy hang magyarázza valakinek, hogy hamarosan magamhoz fogok térni a műtét után.
Hogy micsoda? Magamhoz térni? Miért, mi történik?
Na jó, kinyitom a szememet
Egy pillanatra átsuhan az agyamon a gondolat, hogy hagyom a francba az egészet, és alszok tovább, de a kíváncsiságom felülkerekedik, és nagy nehezen kinyitom a szememet.
Egy kedves, fiatal, szemüveges lányt látok meg először. Rám mosolyog, és közli velem, hogy túl vagyok a műtéten (milyen műtéten????), és hogy ne aggódjak, minden rendben van, és hamarosan jön egy orvos, és elmagyarázza majd, hogy mi történt velem.
Ekkorra már teljesen kitisztul az agyam, emlékszem mindenre, arra, hogy megcsászároztak, és arra is, hogy utána mondták, hogy van valami gond a méhemmel és a hugyhólyagommal.
Kérdezem, hogy mi történt velem, és miért van olyan fura érzés a torkomban. A hangom is olyan rekedtes…
A lány elmondja, hogy ő egyelőre csak annyit tud, hogy el kellett, hogy altassanak, ráadásul egy majd háromórás műtéten vagyok túl, és csövek voltak a torkomban, emiatt lehet a furcsa érzésem.
Kéri, hogy pihenjek, amennyire tudok, és hogy most hat órán át lehetőleg ne mozogjak, és hogy persze szóljak, ha bármi kell. Mielőtt kimenne, gyorsan megkérdezem, hogy és mégis, hogy van a fiam, és egyáltalán hol van, mikor láthatom őt. Csak annyit tud mondani, hogy minden rendben van vele, és hogy felkerült a koraszülött osztályra. Illetve, hogy várják a covid tesztem eredményét, amíg az nincs meg, addig biztosan nem mehetek fel megnézni őt. Még gyorsan megkérdezem, hogy mennyi az idő, azt mondja mindjárt éjfél, öt óráig pihengessek, és majd utána meglátjuk, hogy fel bírok-e állni.
Aztán közli, hogy gyakran bejön majd hozzám, de most hagy pihenni, és ezzel kisétál a szobából magamra hagyva a gondolataimmal.
Dühös legyek vagy inkább szomorú?
Hát, annyira nem élvezem most a saját elmém társaságát. Ami jó hír, hogy fizikálisan egészen jól vagyok, abszolút nem érzem azt az egyre inkább erősödő fájdalmat a méhem és sebem környékén, amire olyan jól emlékszem az első szülésem után. De gyanítom, ez most csakis annak a gyógyszernek köszönhető, amit infúzión keresztül adagolnak nekem. Ezen kívül látom a katéteres zacskót is, nem egy épületes látvány, és elképzelni nem tudom, hogy fogok majd ezzel élni hetekig. Hogy fogok tudni egyáltalán egy csecsemőt ellátni így?
Belekapaszkodok ebbe a gondolatba, hiszen annyira dühít az egész szitu, és úgy vagyok vele, hogy amíg dühös vagyok, addig nem kezdek el lelki ügyet csinálni az egész történetből. Nem tartok még ott, hogy szembenézzek a miértekkel, és azzal, hogy koraszülött lett a fiam, még ha ez csak állítólag papíron is van így.
Sok időm viszont nincsen agyalni és dühöngeni, mert bejön hozzám az a doktornő, aki a császáromnál is bent volt.
Végre választ kapok a miértekre
Érdeklődik a hogylétem felől, majd elkezdi magyarázni, hogy pontosan mi is volt a gond. Azt meséli, hogy alkati adottságoktól függően ugyan, de viszonylag gyakori jelenség az, hogy császár után a szövetek rosszul forrnak össze. Az pedig bár nem túl gyakori, mégsem ismeretlen jelenség, hogy a méh a hugyhólyaggal forr össze, mint ahogy az nálam is történt. Ez igazából – ha nem estem volna teherbe -, az ég egyadta világon semmi gondot nem okozott volna (leszámítva azt, hogy többet jártam pisilni, mint egy átlagember, de mivel én alapból is nagyon pisisnek számítok, ez nem igazán tűnt fel), de így, hogy a terhesség miatt a méhem növekedni kezdett, ráadásul le-föl mozgott is, így húzta magával a hólyagomat.
Hát, legalább kiderült így utólag, hogy mi okozta azt a sok-sok fájdalmat, amit a terhesség során éreztem, a rengeteg wc-re járkálásról már nem is beszélve.
Elismétli, hogy valószínűleg két-három hétig szükségem lesz a katéterre, de ebben majd az urológus kollégák döntenek, de hogy amint tehetem, igyak majd nagyon sok vizet, ezzel is segítve a tisztulást.
Legalább negyedórán át beszélgetünk a doktornővel, aki végtelenül kedvesnek és empatikusnak tűnik, válaszol minden kérdésemre (többek között arra, hogy a terhesség során készült ultrahangokon ezt a problémát nem láthatták az engem vizsgáló orvosok), majd elbúcsúzik azzal, hogy reggel még benéz hozzám.
Így újra egyedül maradok a gondolataimmal, de mivel szerencsére komolyabb fájdalmaim továbbra sincsenek, így el-elszunyókálok, és csak akkor riadok fel, amikor a nővérke viszonylag gyakran bejön hozzám lázat és vérnyomást mérni, és megnedvesíteni a számat, hiszen borzasztóan ki vagyok száradva.
A folytatáshoz kattints ide!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
