Szergejre támaszkodva becsoszogok a műtőbe. Nem egy vidám látvány, olyan hidegséget tükröz minden, a színek, a csempék, ráadásul tényleg hűvös is van. Megborzongok.

Photo by Jozemara Friorili Lemesfrom Pexels

Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!

Még jó, hogy nem félek az injekciótól

De legalább a hangulat remek. Hirtelen meg sem tudom számolni, hogy hányan szorgoskodnak odabent rám várva, de vannak vagy öten-hatan. Ha nem tudnám hol vagyok, és csak a hangokat hallanám, komolyan azt gondolnám, hogy egy kocsmába léptem be, annyira vidáman csacsog odabent mindenki. Ettől én is egy picit jobb kedvre derülök, egyrészt mert tudjuk, hogy a jókedv ragadós, másrészt még mindig inkább fekszek jókedélyű emberek kése alá, mintsem, hogy mogorvák dolgozzanak rajtam.

Szergej segítségével felülök az ágyra, az anesztes elmondja, hogy mi, hogy fog zajlani, majd kéri, hogy szóljak amikor éppen elmúlik egy fájásom. Nem kell sokat várnom, hamarosan megint érzem az ismét intenzívvé váló húzó érzést, eltart jó pár másodpercig, majd szólok, hogy vége van. Nem sokkal ezután már érzem is, ahogy a tű beleszúródik a hátamba. Nem fáj igazából, ráadásul megszoktam már, hogy arrafelé szurkálnak, hiszen a gerincproblémáim miatt nem egyszer vettem már részt injekciós kezelésen. Az anesztes még egyszer megkér, hogy szóljak, ha megint elmúlik a fájásom, és amikor ez megtörténik, megszúr még egyszer. Bármenyire is erőltetem az agyamat, nem tudom felidézni, hogy az első császáromnál is két szurit kaptam-e, de mivel kérik, hogy feküdjek le, nincs is időm túl sokat gondolkozni ezen. Elkezdek azon kattogni, hogy minden rendben legyen velem is, és a kisfiúval is, miközben érzem, hogy lekötözik mindkét kezemet és a lábaimat is.

Na ilyen átélni egy császármetszést

Átvillan az agyamon, hogy milyen ritka megalázó egy póz ez. Valamiért a vágóhíd jut eszembe, és az, ahogy kampókon lógnak a kibelezett disznók….

Közben a lábaimat egyre kevésbé érzem, és azt, hogy bevezették a katétert is csak onnan tudom meg, hogy orosz barátunk örvendezik annak, hogy folyik belőlem a pisi. Hurrá! Legalább jól szúrt a doki….

Érzem, ahogy a hasamon elkennek valami nedveset, szóvá teszem, hogy ez nem probléma-e, de mondják, hogy érezni érezhetek mindent, csak fájdalmat nem fogok.

Ja tényleg, ez így volt anno is.

Alig telik el egy kis idő, és valóban bár fájdalmat egy csöppet sem érzek, de azt, hogy bennem nyúlkálnak, azt igen. Aki nem élt még át hasonlót, az el sem tudja képzelni milyen beteg egy dolog ez az egész. Húznak-vonnak, miközben te tudod, hogy ha nem kaptál volna érzéstelenítőt, akkor üvöltenél a fájdalomtól, sőt, valószínűleg el is ájulnál tőle, így meg csak marad ez a borzasztó helyzet, hogy tudod és tapasztalod, hogy a tested fel van nyitva, és matató kezek igyekeznek hozzáférni a gyerekedhez, szó szerint a testeden át!

Közben elkezdek remegni, vacognak a fogaim, és mivel hirtelen az tűnik fel, hogy odalett a korábbi kocsmai hangulat, elkezdek nagyon ideges lenni, amitől meg persze még inkább remegek.

Oh, már megint mi a baj?

Az anesztes már meg is jelenik a fejemnél és mondja, hogy nagyon megugrott a pulzusom, minden rendben van-e. Mondom neki, hogy igen, csak ideges vagyok, és nem bírom visszafogni a remegést. Mondja, hogy akkor ad egy kis „király cuccot”, amitől baromira jól fogom magamat érezni. Megköszönöm neki, és bár egy-két perc elteltével a remegésem és a belső idegességem valóban alábbhagy, továbbra is aggódva fülelek, hogy mi történik a lepel túloldalán.

Mert, hogy valami gond van, abban biztos vagyok. Az anesztes elkezd velem beszélgetni, kérdezget mindenfélét K-ről, erről-arról, és bennem megint csak felrémlik, hogy az előző császáromnál pont ugyanígy zajlott minden.

De nincs időm elrévedni a nosztalgiázásban, mert hirtelen egy nagy rántást érzek a hasamban, és meghallom, ahogy felsír a fiam! Mennyei hangok, főleg, hogy az orvosok már kommentelik is, hogy egy dolog biztos: ilyen sírás mellett tüdőérlelőre nem lesz szüksége.

Odamutatják nekem a kis ráncos, magzatmázas csomagot, édes istenem, hogy milyen pici! És valóban, hogy milyen hangja van!

Közelebb hozzák, odatartják őt az arcomhoz, és láss csodás, ez a csöpp kisfiú pontosan tudja, hogy ki vagyok, mert abban a pillanatban, ahogy hozzám érintik, abbahagyja a sírást. Hatalmas megkönnyebbülést érzek, legalább ő jól van, legalábbis szemmel láthatóan, de már viszik is ki őt Apához, meg lecsutakolni, én pedig kénytelen vagyok ismét saját magammal foglalkozni.

Érzékelem az egyre növekvő feszültséget az engem műtő két nőgyógyász között, és hallom, ahogy az idősebb, tapasztaltabb doktornő „utasítgatja” a fiatal dokit, aki megvizsgált a műtét előtt. De egyelőre még nem tudom kivenni, hogy mi a probléma, főleg, hogy váratlanul visszahozzák a kisfiút még egy puszira, elmondják, hogy 2700 gramm a súlya és hogy 9/10-es apgárt kapott, szóval vele valóban minden rendben van.

Legalább ennyi.

Amint elviszik őt ismét, engem újult erővel kezd rázni a remegés, és annyira vacognak a fogaim, hogy szerintem Apa is hallja odakint.

Hogy micsodám nőtt össze micsodámmal?

Az anesztes kéri, hogy próbáljak meg megnyugodni, mert, ha így folytatom, el fogok ájulni. Hát, mondom neki, az nem is biztos, hogy annyira rossz lenne. Közben az egész műtét alatt szorosan csukva tartom a szememet, talán így próbálok elhatárolódni ettől az egész őrülettől, amibe váratlanul belecsöppentem. Közben hallom, hogy az anesztes duruzsol valamit a fülembe a méhemről, meg a hugyhólyagomról, de képtelen vagyok teljes egészében felfogni, hogy mit is mond, annyira ráz a hideg. Végül az altatóorvos úgy dönt, hogy ad még egy keveset abból a jó kis cuccból (gondolom valamiféle nyugtató lehet), és közben mondja, hogy ha álmosságot érzek, akkor nyugodtan aludjak el.

Hát, sok mindent érzek, de álmosságot egy pillanatig sem, főleg, hogy hirtelen közelről, és tisztán hallom az orvos hangját, hogy megszólít, így kinyitom a szememet.

A doki végtelen egyszerű stílusban elmondja, hogy akadt egy kis gond, mégpedig az, hogy a méhem összenőtt a hugyhólyagommal, és most épp egy urológusra kell várnunk, aki meg tudja oldani ezt a problémát.

Az urológusra várva….

Köpni-nyelni nem tudok erre a hírre, de az orvos nem is nagyon hagy időt a kérdezősködésre, tovább mondja, hogy nyugodjak meg, nem lesz semmi gond, csak egy kis türelmet kér, mert az urológusnak Rózsadombról kell bejönnie, és addig is nem volna értelme bezárni a vágásomat, mert úgyis újra kéne nyitni. Ezen kívül még annyit mond, hogy két-három hétig a hugyhólyag gyógyulása érdekében majd katéterem lesz, de ne izguljak, emiatt simán hazamehetek majd, nem fognak csak ezért bent tartani.

Annyit tudok kinyögni, hogy ez csodás, és rémülten realizálom, hogy a dokik továbbra is megállás nélkül turkálnak bennem, ráadásul percről percre egyre jobban érzem a fájdalmat is.

Közben mindenki jó fej, és engem vigasztal, hogy a kisfiú milyen szép nagy, és hogy a súlyát tekintve egyáltalán nem számít koraszülöttnek, ráadásul milyen jó hír az, hogy visszahozták nekem még egy puszira, mert, ha bármi problémát tapasztaltak volna nála, akkor egyből siettek volna vele a koraszülött osztályra.

Hirtelen rámtör egy érzés, hogy úristen, én biztosan itt fogok most meghalni, megint csak bevillan a lányom képe, hogy Apa hogy fogja őt (őket) egyedül felnevelni, és mit fog vajon mondani a lányomnak, hogy hova lett anya.

Teljesen elveszítem az időérzékemet, gőzöm nincs, hogy mióta vagyok kiterítve és felvágva, csak azt tudom, hogy nagyon félek, bár azt érzékelem, hogy a nőgyógyászok sokkal nyugodtabbak, mint korábban voltak.

A szememet továbbra is erősen csukva tartom, nem akarom látni és hallani, hogy mi zajlik körülöttem, és bárcsak ne érezném az egyre növekvő fájdalmat a hasamban. Ekkor hirtelen egy eddig nem hallott hangra leszek figyelmes, az ötlik fel bennem, hogy ez biztosan az rózsadombi fődoki lesz, és ezzel a gondolattal belehullok a feketeségbe….

A folytatáshoz kattints ide!

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂