Kinyílik a lift ajtaja a 9. emeleten, és engem abban a pillanatban elönt a nosztalgia. Három éve és 4 hónapja, szintén egy vasárnapi napon tárult elém ugyanez a látvány, és én akkor is hasonló félelmekkel léptem ki a lift ajtaján, talán azzal a különbséggel, hogy akkor sejtettem, hogy szülni érkezek, hiszen egyértelműen fájásaim voltak.

Bokskapet képe a Pixabay -en.

Ha esetleg nem olvastad, hogy indult a koraszülésem története, először kattints ide!

Csak vizsgáljon már meg valaki!

Egyre inkább nehezemre esik a járás, úgy érzem, hogy szétszakadok odalenn. Megnyomjuk a csengőt, egy kedves női hang szól bele hamarosan, és érdeklődik, hogy mi járatban vagyok. Elmondom neki egy-két mondatban, hogy milyen tüneteim vannak, ő pedig már nyitja is ki nekem az ajtót, és mire belépek a folyosón, már siet is elém. Bemutatkozik, elmondja, hogy ő az ügyeletes szülésznő, és hogy ő fog megvizsgálni. Közben kérdezget mindenfélét, hogy mennyi idős terhes vagyok, hogy voltak-e korábban panaszaim, a jelenlegiek hogyan jelentkeztek, stb-stb.

Közben felmászok a vizsgálóasztalra, ő pedig nagyon óvatosan megvizsgál kézzel, és közli, hogy szűk egy ujjnyira ki vagyok tágulva, de hogy ne aggódjak, ez ebben az időszakban már teljesen normális.

Megbeszéljük, hogy ráköt a ctg-re, hogy lássuk, hogy a gép mit mutat, milyen fájásaim vannak. Ekkor már Apa is velem van a vizsgálóban, felsegítenek egy ágyra, rámteszik a ctg-t, ami itt-ott nem tart igazán jól, a szülésznő pedig kedvesen megkér, hogy ugyan legyek szíves már, és tartsam az érzékelőket, ha már azok ilyen ramaty állapotban vannak. Eltelik pár perc, amikor már látszik is valami értékelhető a papíron. Karcsú, hegycsúcsszerű minták tűnnek elő, ami igazolja azt, hogy történik valami velem, de azt nem, hogy ezek a klasszikus fájások lennének. A szülésznő is csak hümmög, hogy ez mi lehet, hiszen látszik, hogy nagyon intenzív fájásokról van szó, viszont jóval rövidebb ideig tartanak, és össze-vissza jelentkeznek.

Megint elkezd kérdezgetni, hogy eddig miképp alakult a terhességem, beszámolok neki arról, hogy milyen régóta van a húzódó, fájó érzésem, illetve, hogy milyen gyakran kell pisilnem, és hogy amúgy is, az egész terhességem egy állandósult kellemetlenség volt.

Akkor most mehetünk haza?

Kérdezi, hogy szedek-e még magnéziumot és hogy elég vizet ittam-e, mert ezek hiánya okozhat esetleg hasonló tüneteket. Mondom neki, hogy mennyit szedek a vitaminból, és bevallom, hogy az utóbbi 24 órában nem ettem, ittam túl sokat, mert már rettegtem folyadékot fogyasztani, hiszen így is egyfolytában a wc-re jártam. Megbeszéljük, hogy infúzió segítségével bejuttat a szervezetembe plusz folyadékot és magnéziumot, és azzal nyugtat, hogy szerinte mire lefolyik az infúzió, addigra jobban leszek, és ő azt gondolja, hogy utána mehetünk is haza.

Ezek után a branül segítségével elkezdi adagolni a folyadékot, és magunkra hagy Apával. Apán azt látom, hogy megkönnyebbült, el is süti, hogy ugye ő megmondta, hogy nincs semmi baj, és nem fogok ma megszülni. Meg lecsesz, hogy miért is nem ittam eleget. Bár nincs kedvem veszekedni, de azért én sem bírom ki, hogy ne vágjak vissza, hogy eddig meg pont azt mondogatta, hogy ne csodálkozzak, hogy egyfolytában pisilni járok, mert megállás nélkül iszok. Az adok-kapok itt véget is ér, telnek a percek, és majd fél órának el kell telnie ahhoz, hogy minimálisan ugyan, de ritkuljanak és kevésbé fájdalmasak legyenek a húzódásaim.

A szülésznő tíz percenként bejön – egy tündér amúgy -, és kérdezgeti, hogy hogy vagyok, és ellenőrzi a papíron az eredményeket. Ő is úgy látja, hogy javul az állapotom, de mondja, hogy az ügyeletes orvos mindenképpen meg fog még vizsgálni, hiszen ő lesz az, aki eldönti, hogy hazamehetek-e.

Na szuper! Erre igazán nem számítottam. Magam előtt már láttam, hogy pár perc és megyünk, összeszedjük a gyereket, én pedig amennyire tudok, alszok egy nagyot erre az ijedtségre.

Lefolyik a maradék pár csepp, a ctg-s vizsgálat végére is érünk, és én valamivel tényleg jobban érzem magamat, de tökéletesnek nem mondanám az állapotomat.

Most mégis szülünk?

Ekkor besétál egy idősebb doktornő, bemutatkozik, ő is érdeklődik a hogylétem felől, nézegeti a papírjaimat, majd közli, hogy egy másik orvos fog megvizsgálni engem, és magamra hagy. Közben visszatér a szülésznő is, és átkísér egy másik vizsgálóba, ahol egy fiatal orvos fogad, akinek elmesélem, immáron harmadjára is, hogy mi szél hozott ide. A doki nézegeti az eredményeimet, miközben csóválja a fejét, végül nem sok jóval bíztat, szerinte én ma itt meg fogok szülni, de persze mindenképpen megvizsgál előtte, hogy biztosat tudjon mondani.

Az új információtól fejbe kólintva, és amúgy ismét erősödő fájásokkal felmászok megint egy ágyra, a doki belémnyúl, és ciccen egyet. Én már rá sem merek nézni, a rohadt maszktól amúgy is olyan szörnyű, hogy én sem látok tökéletesen, főleg oldalra, meg az emberek reakcióját is kevésbé lehet látni. De abban biztos kezdek lenni, hogy én ma nem megyek már innen sehova, maximum a műtőbe.

Pár másodperc vizsgálat után a doki végül kihúzza az ujjait, mutatja, hogy véres lett a kesztyűje. Közli, hogy a gyerek feje teljesen lent van már, amúgy bő két ujjnyira ki vagyok tágulva, és már tágulásos vérzésem is van (ez amúgy ismerős, a kislánnyal is pont így volt minden), arról nem is beszélve, hogy a burok teljesen feszül már, szerinte amúgy egy-két óra kérdése lett volna és elfolyik a magzatvizem, még ha nem is jövök be. Így nincs mese, itt ma szülés lesz.

Kapok egy kisebb sokkot, hápogok, mint egy kacsa, hogy de mi lehet a baj, hiszen még a 36. hetet sem töltöttem be. Ő közben már keni is a zselét a hasamra, és elkezd az ultrahanggal vizsgálni. Megint elismétli, hogy a gyerek már teljesen be van fordulva, de hogy nyugodjak meg, mert a gép szerint 2690 gramm a kisfiú, ami jó súlynak számít, így szerinte semmi gond nem lesz, maximum annyi, hogy pár nappal később megyünk haza. Magamban elmorzsolok egy halk káromkodást, hát hiszen pont ettől féltem, sőt, még a három naphoz sem fűlött a fogam, nemhogy többhöz!

Minden rendben lesz! Ugye?

Az orvos amúgy nagyon kedves, minden tőle telhetőt megtesz, hogy megnyugtasson, bíztat, hogy minden rendben lesz, és visszakísér az előző helyiségbe, ahol közlöm Apával az ítéletet.

Apa feje is megérne egy külön tanulmányt. A döbbenet, az aggódás, a hitetlenkedés, és még ki tudja mennyiféle érzelem fut át az arcán. De nincsen energiám még vele is törődni, leroskadok az ágyra, és befelé nyelem a könnyeimet.

Közben visszajön a szülésznő, kiderül, hogy 19:15-re időzítették be a császárt, és közben bíztat ő is, hogy minden rendben lesz, és a lehető legjobb kezekben leszek az ügyeletes orvosoknál, akik felhívták ugyan az orvosomat, hogy tudjon róla, hogy mi történik, de sajnos az új törvény miatt ő már nem tud bejönni hozzám.

Őszinte legyek? Most épp ez a legkisebb problémám.

A folytatáshoz kattints ide!

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂