Van az a bizonyos mondás, miszerint:
„Az igazság fáj!”
Tényleg? Kinek? És vajon miért?
Őszinte leszek, én sosem értettem ezt a mondatot.
Állítólag elég jó önismerettel vagyok megáldva. És tényleg, valóban úgy gondolom, hogy tisztában vagyok mind az értékeim, mind a hibáim nagy részével.
Éppen ezért, ha valaki például a fejemhez vágja, hogy nem vagyok házias, akkor én szétteszem a kezemet, és azt mondom, hogy „hát igen, valóban nem vagyok egy konyhatündér”.
Ha azt mondják nekem, hogy „Ejnye, de nyers vagy!”, akkor csak egyet tudok vele érteni, hiszen valóban nem kenyerem a köntörfalazás.
És akkor itt álljunk meg egy szóra, mert szerintem hatalmas különbség van a között, hogy valaki bántó szándékkal mond valamit a másiknak, vagy pedig adott szituációban, a helyeztre reagálva, ne adj isten javító szándékkal mond valaki valami olyasmit, ami a másiknak esetleg nem tetszik.
Tudjátok, van egy másik mondás, az egyik kedvencem ráadásul, miszerint:
„A vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, csak senki nem kíváncsi a másikéra.”
Szóval tényleg, véleményt elmondani csak úgy, akár a másik életéről, akár a másik kinézetéről szerintem nem szép dolog.
De menjünk is tovább.
Nekünk nőknek az egyik kedvenc témánk a testünk és a kilóink.
Biztosan a legtöbbünk találkozott már azzal a jelenséggel, amikor egy rég nem látott ismerőssel összefutunk, és ő kikerekedett szemmel közli velünk:
„Fú, te aztán felszedtél pár kilót!”
Tényleg?
És mit akarsz ezzel demonstrálni?
Azt, hogy van szemed?
Vagy hogy szerinted én tök hülye vagyok, aki a tükörbe nézve nem látja, hogy valóban felszaladt rám pár kiló?
Ettől függetlenül továbbra is azt gondolom, hogy egy átlagos önismerettel, egy normális énképpel rendelkező egyénnek ezen nem kéne megsértődnie, hiszen valóban tisztában kéne azzal lennie, hogy hízott pár kilót.
Az már más kérdés, hogy jogosan nehezményezheti azt, hogy a másik ezt bunkó módon megjegyezte, minden további, a helyzeten javítani tudó javaslat nélkül.
Aztán van a fordított szituáció, amikor találkozol valakivel, aki lelkesen megkérdezi, hogy
„Hú, szerinted fogytam? Én nem merek ráállni a mérlegre.”
Szerencsés esetben a kérdezőn valóban látszik az, hogy hetek óta odafigyel az étkezésére, és a mozgásra, így lelkes bólogatások közepette örülhetünk vele, hogy
„Igen, csodásan festesz, és biztosan a mérleg szerint is lement már jó pár kiló.”
Rosszabb esetben a fogyásnak nyomát sem látod, így ebben az esetben két dolgot tehetsz.
Ha nem akarod rövid távon megbántani az illetőt, akkor rávágod, amit hallani akar, hogy
„Persze, állatira jól nézel ki!”,
ezzel is egy hamis illúziót keltve az ismerősödben arról, hogy jó az, amit csinál. Vagy amit éppen nem.
Vagyis becsapod őt! De legalább nem érzed kellemetlenül magadat.
És akkor van az, amikor olyan fából faragtak, mint mondjuk engem, és úgy gondolod, hogy ha már valaki megtisztel azzal, hogy kikéri a véleményedet, akkor cserébe megmondod az őszintét, hogy
„Hát nem, nem igazán látom még a változást. De mesélj, mit is csinálsz pontosan azért, hogy lefogyj?”
És hogy cserébe mit kapsz az őszinteségedért? Őrület, de azt, hogy az emberek 90 %-a megsértődik rád, és nem áll veled szóba egy jó ideig, esetleg egy életre meg is utál.
Mert az igazság fáj nekik.
És hogy miért?
Én azt hiszem, hogy azért, mert a legtöbb ember egyszerűen nem képes elfogadni saját magát, ráadásul lustaságból, esetleg a csalódástól való félelmük miatt képtelenek változtatni a nekik nem tetsző dolgokon, és az egyszerűbb utat választják: becsapják és hazudnak önmaguknak.
Ezek után pedig, ha valaki elmondja az igazat, és a hazugságokból kreált álomviláguk összetörik, hát akkor az bizony fáj.
Szóval én azt gondolom, hogy az igazságnak nem szabadna fájnia, amennyiben erős önismerettel bírunk, elfogadjuk, és szeretjük saját magunkat. Mindenképpen érdemes ezen az ügyön dolgozni, mert csakis úgy vagyunk képesek boldogok és elégedettek lenni, sőt, fejlődni, ha szembenézünk a démonjainkkal, ezáltal tisztába leszünk a hibáinkkal is, és tudunk rajta változtatni. Ha akarunk.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
