Sosem gondoltam azt, hogy gyereket nevelni sétagalopp. De laikusként azt hittem, hogy vannak bizonyos fogóckodók, amiket, ha következetesen betartasz, akkor megkönnyítheted a magad, és a gyermeked dolgát is. Sok esetben ám siker koronázza az erőfeszítésemet, de azt veszem észre, hogy nálunk a klasszikus büntetési módszerek semmit nem érnek.
Kövezzetek meg érte, de én azt gondolom, hogy egy gyereknek muszáj korlátokat szabni. Nem vagyok annak a híve, hogy a szép szó, és a kedves tettek minden esetben elegendőek ahhoz, hogy jó irányba terelgessük a gyerekünket.
Persze hiszek abban is, hogy könnyebb mézzel legyet fogni, mint ecettel, így a „büntetéshez” már tényleg csak akkor szoktam folyamodni, ha a többszöri kérlelés, magyarázkodás, felszólítás ellenére sem történik az, aminek történnie kéne.
Viszont szép lassan kezdek rájönni, hogy a lányomnál a klasszikusnak számító büntik, fabatkát sem érnek.
A következő módszereket próbáltam már ki a gyerekemen, de sajnos egyik sem vezetett eredményre.
1. Játék megvonás
Szerencsére a lányom alapból is rendszerető típus, ráadásul egész kicsi kora óta (konkrétan amióta játékai vannak) megvan az a napi rutinunk, hogy az esti mese előtt el kell pakolni mindent a helyére. Ehhez dalokat is bevetettem, hogy még élvezetesebbé tegyem a rendrakást, és azt hiszem büszkén állíthatom, hogy sokszor amint elkezdem az elpakolós dalok valamelyikét énekelni, a lányom már pakol is.
Igenám, de így a dackorszak kellős közepén ezzel is egyre többször van probléma, hiszen alkudozik, hogy inkább „majd később”, meg „majd máskor”, meg „még amúgy se akar lefeküdni”, stb-stb.
Szóval volt már, hogy ilyenkor azt alkalmaztam, hogy elvettem azokat a játékokat, amiket nem volt hajlandó elpakolni, de a füle botját sem mozdította, sőt hozta a következőt, hogy azt is eltehetem nyugodtan….
2. Büntisarok
Oh, hány esetben láttam azt a megoldást, hogy amikor a gyerek nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, akkor a szülők rámutattak a lakás egy adott pontjára (általában sarokra), hogy na akkor húzzon büntetésbe, és ki ne merjen jönni, amíg a szülő azt nem mondja. Ennek a fajta büntetésnek a bevetését hiszti helyzetben is sokszor láttam már másoknál, és komolyan mondom döbbenten láttam, hogy pár perc elteltével nyugodt gyerekek bújtak elő a sarokból, akik lehiggadtak, és jókedvűen folytatták a napot.
Hát, nálunk ez sem válik be, hiszen kétféle véglet szokott lenni. Az egyik, hogy bemegy a gyerek a büntisarokba, és azt veszem észre, hogy baromira jól érzi ott magát. Viháncol, énekelget, „elvan”, mint a befőtt. Hát milyen büntetés az ilyen? A másik véglet, amikor az istennek sem marad ott, százszor teszem őt vissza, és ő százegyedjére is kimászik onnan. Közben jobb esetben röhög, rosszabb esetben üvöltve zokog. Hisztihelyzetben már meg sem próbálom alkalmazni ezt a technikát, mert csak még inkább felhergelem a gyereket, nem hogy sikerülne elérnem azt, hogy lehiggadjon.
3. Nem veszünk róla tudomást
A legutóbb ismét az volt a történet, hogy a kislány hallani sem akart a játékai elpakolásáról, pedig konkrétan nem lehetett lépni a szobájában, ő is csak esett, kelt odabent. A gyerek mégis olyan bicskanyitogató stílusban közölte, hogy márpedig „ő nem fog elpakolni, majd mi Apával”, hogy az az ötletem támadt, hogy amennyiben a kislány leszarja, hogy mi mit kérünk tőle, akkor mi sem fogunk foglalkozni vele.
Így lett egy láthatatlan gyerekünk, akinek a létezéséről nagyjából jó egy órán át tudomást sem vettünk. Amúgy tök vicces volt a helyzet, beszélt hozzánk, rángatta a ruhánkat, de mi rá se bagóztunk. Közben többször fennhangon beszéltünk arról Apával, hogy „jaj, hát vajon hova lett a kislány, és milyen jó lenne, ha rendet rakna a szobájában, mert akkor biztosan előkerülne”.
Ha hiszitek, ha nem, a füle botját sem mozdította. A legviccesebb az volt, amikor odasétáltam a szobájához bekukucskálni, hogy vajon elpakolt-e, közben beszéltem hangosan, hogy „na vajon volt-e már itt K-ke, és elpakolt-e”, a gyerek pedig koslatott a nyomomban, és ugyanolyan kíváncsisággal méregette a szobájában lévő kuplerájt, mint aki komolyan azt várta, hogy valaki más már ott rendet rakott. Nem egyszer kiabáltunk neki, hogy: „K., hol vagy, rámolj el, és gyerek elő!”, ő pedig kiabálta vissza, hogy „Anya, itt vagyok!” , de mi játszottuk tovább a szerepünket.
Szóval tényleg minden színészi képességünket bevetettük Apával, de sokra nem mentünk vele.
A megoldás végül a következő lett, bő egy óra elmúltával. Az ebédidő beköszöntével elkezdtünk az evéshez készülődni, és beszélgettük Apával, hogy mivel „ő nincs itt”, ezért neki nem is kell ennivalót adni. Na, több sem kellett neki, spurizott be a szobájába, közben húzta a kezemet, hogy segítsek neki, és mondjam el, hogy pontosan mit, és hova pakoljon. Amikor minden a helyére került, akkor az egész család legnagyobb örömére újra láthatóvá vált a gyerek, és leülhettünk ebédelni.
Szóval a fenti módszerek nálunk egyértelműen nem váltak be.
És hogy mégis mivel próbálom őt akkor nevelni?
Hát egyrészt marad az a módszer, hogy újra és újra és újra, és ezredjére is elmondom neki ugyanazt, és várom a csodát, hogy előbb-utóbb véglegesen (!) befogadja az agya az infókat.
Másrészt pedig igyekszem inkább a jutalmazásra helyezni a nagyobb hangsúlyt a büntetés helyett. Csak sajnos ahogy említettem is, van amikor ez sem elég.
Meséljtek, nálatok milyen trükkök válnak be a gyerek nevelése során?
Ha pedig kiváncsi vagy rá, hogy milyen elvek mentén nevelem a gyerekeimet, akkor itt olvashatod 4 elvemet, amiből nem engedtem anyaként!
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
