Ha ránézek a lányomra, szinte látom magam előtt, hogy milyen ember lesz belőle. Egy borzasztóan céltudatos, öntörvényű, akaratos, az elképzeléseihez tűzön-vízen át ragaszkodó, ám mégis bájos, kedves, szeretetreméltó, cserfes nőci. Mondhatni, nyomokban az anyját tartalmazza. De belőlem a legjobbat, csak nagyon kevés ember tudja kihozni.

Mit mutatunk magunkból a külvilágnak

Néha borzasztóan mulattat, máskor elkeserít, hogy a környezetemben élő emberek milyennek látnak engem. Sokszor én magam is meglepődöm azon, hány féle arcomat vagyok képes mutatni az emberek felé. De hidd el, nem azért teszem ezt, mert megjátszom magamat. No, ha valami, akkor ez igazán távol áll tőlem. Azt hiszem tudat alatt annyira érzékenyen reagálok arra, hogy ki mit vár el tőlem, hogy ki milyennek lát, hogy kit mennyire kedvelek, hogy a különböző emberekkel való találkozások során egy kaméleont megszégyenítő gyorsasággal vagyok képes stílust változtatni azonnal.

Photo by George Lebada from Pexels

Mert számít, hogy milyen viselkedés tanultunk gyerekkorunkban

Nem hiszem, hogy ez valami velem született tulajdonság lenne. Inkább arra gondolok, hogy a gyerekkoromban lehet keresni ennek az okát. Van egy bátyám, akivel sohasem volt jó a viszonyom. És mivel folyamatos harc volt mellette az életem (gyakran szó szerint), így megtanultam, hogy hogyan kell elrejteni azt, ha valami fáj. Hiszen, ha gyengeséget mutattam, az erősebb bátyám még inkább rámszállt. Aztán nyolcévesen kaptam egy húgot is, aki alapjáraton egy sokkal érzékenyebb, bújósabb, szeretetreméltóbb kislány volt a kezdetektől. Egyértelműen kikerültem abból a bizonyos kosárkából. És gyorsan megtanultam azt, hogy bármit is teszek, a családomban soha nem én leszek a legszebb vagy a legokosabb.

Haj, azt hiszem más középsők pontosan értik, hogy miről beszélek.

Fekete bárány lettem, és egyre inkább úgy is viselkedtem

Az igazságérzetem persze már kicsinek is túlfejlett volt, és nem is nagyon bírtam mit kezdeni a vélt, vagy valós sérelmeimmel. Így a családomban egyre inkább én lettem a fekete bárány, és minél inkább így kezeltek, én annál több okot adtam erre. Dúltam és fúltam, és úgy voltam vele, hogy úgyis tök mindegy, hogy mit csinálok, akkor felvállalom, és leszek én a rossz!

Ez szerencsére csak abban merült ki, hogy folyton civakodtam, veszekedtem, beszólogattam otthon mindenkinek, sűrű pofavágások közepette. De szerencsére ahhoz volt elég eszem, hogy jól tanuljak, és semmi zűrbe ne keveredjek bele. Sőt, a sportolás terén is egészen kimagasló eredményeket értem el.

Azt hiszem menekültem is otthonról, ahol nem sok pozitív visszajelzést kaptam. Így az edzőimtől, az edzőtársaimtól, a barátnőimtől és a tanáraimtól kaptam rengeteg elismerést és szeretetet. Egészen furcsa érzés volt, hogy egyesek szemében nem én voltam a durcikisasszony….

Aztán lettek, akik elfogadtak, és végül én is elfogadtam magamat

Aztán ahogy egyre mélyebb barátságaim és párkapcsolataim lettek, egyre inkább ki tudtam élni azt az énemet, amit otthon sohasem. Sírhattam, és lehettem én a gyenge. Epekedhettem valaki iránt, és nem kellett, hogy szégyelljem az érzéseimet. Nevethettem, és lehettem bohókás, mert nem voltak ott azok, akik miatt állandóan vissza kellett húzódnom a csigaházamba.

Photo from Pexels

Azt hiszem, például a családom egyik tagja sem tudná rólam elképzelni, hogy én valaha a legjobb barátnőmmel egy héten át buliztam Siófokon. Hogy leittam az asztalról az összes elém kerülő pasit, hogy az asztalon táncoltunk, és fergetegesen jól éreztük magunkat.

Azok az emberek, akik nem nyitnak felém elsőre, elképzelni sem tudják, hogy milyen jó hallgatóság vagyok, és hogy mennyire érdekel más emberek sorsa. A kollégáim szerint remek HR-es, a barátaim szerint jó ember, a haverok szerint vicces és szórakoztató, és hát bizony, egyes emberek szerint pedig sótlan vagyok, totál negatív, „aki még élni sem tudok”.

És én hagyom is őket ebben a hitben. Nincs kedvem már senkinek sem bizonygatni. A fiatalkori dühöm is elszállt, egyszerűen már nem érdekel, ki mit gondol rólam. És komolyan, tök jó így élni!

A családom mellett még inkább önmagam lehetek

Még egy dolgot szeretnék elmesélni, ami viszont engem is meglepett, az egyedfejlődésem során.

Kiskoromban a nagybátyám többször is azt mondta, hogy én aztán sosem megyek férjhez. Hiszen amilyen természetem nekem van, nincs az a férfi, aki ezt elviselné. És persze gyereket se akarjak soha, olyan mentalitással, ami nekem van.… Szinte látom, ahogy most csóválod a fejedet, hogy milyen ember az, aki ilyeneket mond egy gyereknek.

Amúgy meg, be kell valljam, hogy a nagybátyám utolsó mondatával sokáig egyetértettem. Sosem tudtam elképzelni magam anyaként.

Aztán az élet valahogy mégis úgy hozta, hogy találkoztam valakivel, aki „betört” engem. Aki méltó félnek bizonyult ahhoz, hogy felülbíráljam a korábban sokszor hangoztatott nézőpontomat, és akinek végül gyereket szültem. Megszületett a lányom és kaptam még egy embert, aki mellett önmagam lehetek. Aki előtt sirhatok ha fáj, akivel együtt nevethetek és bohóckodhatok, ha úgy adódik, mert ő aztán tényleg úgy szeret engem, ahogy vagyok.

És, hogy mi ebből az egészből a tanulság?

Azt hiszem csak annyi, hogy én a gyerekemet pont olyannak fogom szeretni, amilyen, hiszen hiszem azt, hogy a lányom is olyannak fogja magát látni, amilyennek én látom őt.

Egy borzasztóan céltudatos, öntörvényű, akaratos, az elképzeléseihez tűzön-vízen át ragaszkodó, ám mégis bájos, kedves, szeretetreméltó, cserfes nőcinek.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂