A kapcsolatom a technológiával mondhatni nem szokványos. Egyszerre gyűlölöm és imádom, függök tőle és megvetem, de egy biztos; a mindennapjaim részévé vált.
Nagyon sokáig elvetettem mindenféle digitális eszközt. Okostelefonom is bő három éve van csak, és akkor is csakis azért egyeztem bele, hogy legyen egy Iphone-om, mert az előző buta telefonom tönkrement, és meguntam a férjem folyamatos csesztetését, miszerint:
„Analóg vagyok egy digitális világban!”
És hogy miért pont Iphone-om lett? Mert ők gyártottak 2016-ban egyedül akkora telefont, ami elfért egy kezemben kényelmesen. Ja, meg szép képeket csinált. Kb. ennyi elvárásom volt a telefonommal szemben, és valószínűleg, amíg tönkre nem megy, nem fogom lecserélni az imádott készüléket. Nagyon sokáig még mobilnetem sem volt, csak az otthoni wifi-re kapcsolódott fel a telefonom, és emlékszem, hogy irritált, hogy amint beléptem az ajtón, elkezdett csipogni, meg rezegni a mobilom, mert hirtelen megjöttek az egész napi értesítéseim.
Aztán 2017-ben megszületett a lányom, és vele együtt a modern technika vívmányai is berobbantak az életembe.
Hirtelen baromira jól jött, hogy folyton online lehettem, hogy bármi kérdésem merült fel, akkor csak a telefonomhoz kellett nyúlnom, és „google a barátom” felkiáltással máris meg tudtam nézni, hogy normális dolog-e az, hogy a lányom tíz perceket alszik nap közben egy hónaposan korában.
A másik, ami nagyon hasznos volt, hogy sosem éreztem magamat egyedül, még a gyerekkel bezárva egy lakásban sem. A messenger és viber segítségével folyamatos kapcsolatot tudtam tartani a külvilággal, tudtam ingyen beszélgetni a barátaimmal, képeket küldeni a kislányról a távol élő rokonoknak, vagy csak apával levelezni, amikor úgy éreztem, már nem bírom cérnával.
Bármennyire is az életem részévé vált az online világ, azt viszont a kezdetektől biztosan tudtam, hogy a lányom nem a kijelzőn fog nevelkedni. Tudatosan kerültem egy idő után a jelenlétében a tévénézést, a laptop nyomkodást, hiszen nem tartom egészségesnek, hogy egy gyerek a képernyőt bambulja, ahelyett, hogy a labdát rúgná, vagy a babája fenekét törölgesse egy wc papírral. Persze tisztában vagyok vele, hogy az sem válna az előnyére, hogyha az egész digitális világtól megfosztanám, illetve eltiltanám, így bár továbbra is nagyon óvatosan, és keretek közé szorítva, de így 2,5 éves korában már engedélyezünk neki napi 5-10 perc tévénézést. De például ez is feltételhez van kötve, nem alanyi jogon jár neki, ráadásul ott ülök mellette ilyenkor, hogy ha bármi kérdése lenne, akkor tudjunk a történetről beszélgetni.
És hogy így a karantén alatt történt-e bármi változás e téren az életünkben?
Őszintén megmondom, hogy nem.
A lányom igazi gyerekként éli az életét, imád könyveket lapozni és olvasni, rengeteget beszélgetünk, éneklünk, játszunk, sétálunk és biciklizünk. A rég látott rokonokkal is inkább szeret simán mobilon beszélgetni, mint videochat-elni, amit szegény dédák eléggé nehezményeznek, de én egy cseppet sem bánok.
Ami viszont őszintén meglepett az az volt, hogy az eddig imádott angoltanárnénijét is elutasítja képernyőn keresztül, hiszen az angolórák is átálltak online, zoom-os üzemmódra. Kipróbáltuk, részt vettünk az első órákon, de a második óra után már egyértelműen közölte, hogy nagyon szeretne angolra menni, de nem videón keresztül. Így elengedtem ezt a dolgot is, nem fogom erőltetni.
Szóval összességében nagyon büszke vagyok magunkra Apával, hogy bármekkora könnyebbség lenne néha lerogyni a tévé elé a gyerekkel az ölünkben, mégsem tesszük. De ettől függetlenül nagyon várom, hogy a régi klasszikus kedvenc meséimet, mint például a Micimackó, vagy a 101 kiskutya együtt nézhessem majd a lányommal. És nekünk egyelőre ennyi bőven elég is lesz. Amíg lehet, a lányom is analóg marad majd ebben a még inkább digitális világban.
Azanyja
Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂
