Gyerekkoromban az egyik kedvenc elfoglaltságom az volt, hogy elővettem az anyu által mindig alaposan téma, vagy időrend alapján sorba rendezett fényképalbumok egyikét, és gyönyörködtem a képekben. Nézegettem, hogy milyen voltam kisbabának, kislánynak, hogy milyen képek készültek rólam az óvodai farsangok során vagy a családi összejöveteleken, de például régi, fekete-fehér fényképekről ismerem csak az anyai nagyapám arcát is, hiszen nagyon kicsi voltam, amikor meghalt.

Ezeknek a régi képeknek tényleg eszmei értékük van számomra. Annyiszor forgattam át őket, és annyiszor mesélt nekem anyu arról, hogy melyik kép hol és milyen körülmények között készült, hogy sokra még ma is ha ránézek, akkor felidéződik bennem a régmúlt. Tanulmányozom a sokszor már megfakult képeket és szinte érzem, ahogy a Balaton lágy hullámai között lubickolok kisgyerekként, érzem a sistergő forróságot, ahogy anno, egy meleg nyári napon a vonatra várunk, vagy éppen a rántott ponty illata rémlik fel egy régmúlt karácsonyon készült képet nézegetve.

A fotózás szeretete ma is megmaradt, de az idejét nem tudom annak, hogy mikor ültem le utoljára, és néztem át az elmúlt évek több ezer, több tízezer fényképét.

Csak lövöm az egyik képet a másik után a telefonommal; most a gyerek csinál valami vicceset, most épp egy pillangót látok meg, most pedig egy szép ruhát látok meg a kirakatban, és már fényképezem is le, és nagy valószínűséggel soha a büdös életben nem nézek rá még egyszer. Ja, de igen, amikor megtelik a tárhelyem és muszáj törölni a rengeteg értéktelen (?) fotót, hogy újabb és újabb semmire sem jó (?) képet csináljak.

Vajon akkor mi értelme van ennek az egésznek?

Miért értéktelenedtek el a mostanában készült képek?

Tényleg csak annyi lenne a válasz, hogy régebben volt egy 24, vagy 36 tekercses filmed, és valóban jól megkoreografált, érdemi képek készültek?

Nem hiszem amúgy. Mármint biztosan ez is benne van, de én inkább azt gondolom, hogy a baj ott kezdődik, hogy annyi inger ér minket egyfolytában, annyi mindent csinálunk egyszerre egy időben, és annyi mindent akarunk megörökíteni a jövő számára, hogy válogatás nélkül készítjük egyik képet a másik után. Arról nem is beszélve, hogy mivel mi magunk is felületesen éljük meg a pillanatokat, a képeink is felületesek, semmitmondóak lesznek. Nem lesz bennük a pillanat sava-borsa, hiszen mi magunk sem éljük át az adott helyzetet.

Mondok erre egy jó példát. Szeretek koncertre járni, és olyankor mindig döbbenve figyelem azt, hogy az emberek nagy része a telefonján keresztül nézi a koncertet, hiszen felveszi azt, hogy majd később emlékezzen rá. Hát ez mekkora marhaság már? Nincs ott fejben, nem élvezi a zenét, nem énekel együtt azzal a néhány emberrel, akik még tudják ÉLŐBEN is jól érezni magukat, hanem nyomkodják a telefont, fókuszálnak jobbra-balra, ciccegnek, ha valaki koncert közben elsétál előttük (!), majd, ha vége egy számnak, akkor pedig sürgősen megosztják a videót a közösségi oldalaikon és ömlengve írják, hogy hú, de jól érzik magukat, miközben legalább egy számról lemaradtak, amíg a posztolással foglalkoztak.

Kész őrület.

Amióta tart ez az karantén dolog, lelassult az én életem is, ami amúgy sem volt az elmúlt években túl kapkodó. Mégis, máshogy látok dolgokat, és ezt ennek a helyzetnek köszönhetem. Nagyobb a csend, kevesebb az inger, főleg amióta tudatosan nem olvasok híreket. Ennek köszönhetően jobban megélek dolgokat. És jobb képeket is csinálok. Az elmúlt másfél hónapban jóval kevesebb képet készítettem, viszont bármelyiket, ha visszanéztem, meg voltam vele elégedve és tudtam a történetét, és azt is, hogy miért fotóztam le.

A fenti virág kép most nagy kedvencem. Ránézek és érzem azt a boldogságot, amit akkor éreztem, amikor készítettem. Nem történt semmi különleges azon a délutánon, csak ültem kint a kertben, hallottam a gondolatamat, a nap sütötte az arcomat, méhek döngtek körülettem és éreztem a tulipánok és a leylandik semmihez sem hasonlítható illatát. Ez a kép azt a boldog pillanatot jelenti nekem. És tudom, hogy tíz év múlva is tudni fogom, miért készítettem.

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂