Ez a hét nagyon kettős érzéseket keltett bennem. Egyrészt csodaszép időnk volt, amitől önmagában jobb hangulatomban lett, másrészt eltelt a húsvét, ami most a legtöbbünk számára nem éppen úgy alakult, ahogyan azt megszokhattuk az elmúlt években.

Sokan gondolkodom azon, hogy miképp is élem meg ezt az egész helyzetet. Azt kell, hogy mondjam, hogy alapvetően tök jól, és azt leszámítva, hogy sajnálom, hogy sok ember elveszítette a munkáját és hogy emberek halnak meg, az én életemet nagyban nem befolyásolja a kialakult helyzet. Persze hiányoznak a barátaim és a családom, szívesen elmennék egy jó filmet megnézni Apával egy moziba, a munka is nagyon hiányzik már, de mivel lassan három éve itthon vagyok, a bezártság, mint olyan, nem okoz különösebb traumát. Aztán ki tudja, hogy alakul még a jövő.

Azt érzékelem viszont, hogy Apa egyre nehezebben viseli az itthonlétet. Persze egy olyan izgága típusú embertől, amilyen ő, nem is vártam mást. Próbálom tolerálni és elnézni neki ezt, hiszen még jól emlékszem arra, hogy én magam is milyen nehezen szoktam meg az ingerszegény életmódot, hogy mennyire megviselt, hogy mindig csak itthon vagyok, esetleg a babakocsit tologatva megyek egy kört az utcán. Szóval tudom, hogy min megy át, és csak remélem, hogy ő gyorsabban fog akklimatizálódni ehhez az egész helyzethez, mint anno én tettem. Nekem jó másfél év volt, mire valamennyire elkezdtem jól érezni magamat itthon. A fenti okok miatt a feszültség is nő közöttünk, és megint csak hálával tartozom azért, hogy itt a tavasz, és hogy egy kertes házban élünk, nem pedig egy panellakás 40 nm-én kell kerülgetnünk egymást.

Szóval ez a hét a mindennapos összezördülésekről és a húsvétra hangolódásról szólt.

Szerencsénk volt, mert a posta 2 munkanap alatt kivitte még vidékre is a kislány által készített műveket, így a rokonok örültek, hogy kaptak valamit a kislánytól, ő pedig nagyon boldog volt, amikor a videóhívások során újra láthatta a kézzel készített műveit. Ezeket a virtuális találkozásokat leszámítva teljes mértékig hanyagolnunk kellett a családunkat.

Furcsa volt így eltölteni egy ünnepet.

Sosem volt még ilyen, hogy akár Apával csak kettesben, akár már a kislánnyal hármasban töltöttük volna el akármelyik sátoros ünnepet is. Persze mint mindennek, ennek is megvolt a jó és a rossz oldala is. A rosszra nem térek ki, hiszen az nyilvánvaló, de annak viszont kifejezetten örültem, hogy végre volt egy olyan ünnepünk, aminek jelentős részét nem az autóban ülve, egyik rokontól a másikig utazva töltöttük el. Illetve így elmaradt a szokásos, elindulás előtti kapkodásunk, pakolásunk, idegrohamunk, amit egyszerűen bármennyire is próbálunk, sosem tudunk elkerülni Apával.

Szóval itthon töltöttük a húsvétot a családunk nélkül, a legfőbb társaságunk a szomszédaink, és az utcabeli barátaink voltak, én mégis azt mondom, hogy igazából nem panaszkodhatok.

Az időjárás is nagyon kegyes volt hozzánk a hétvégén, előkerültek a kinti bútorok, és eltöltöttük az első reggelinket és ebédünket a szabadban. Húsvéti sütit sütöttem a lányommal, jól sikerült életem első sárgaborsó levese, tojásokat is festettünk, és a nyuszi által eldugott csokitojásokat is sikerült mind egy szálig megtalálnunk a kertben. Ja, és  a drága szomszédunk egy simire kölcsönadta a nyusziját, így tényleg minden adott volt a húsvéti hangulathoz.

Ami így a héten leginkább meglepett és a koronavírus hatásának tudom be, az az volt, hogy az elmúlt napokban két olyan ember is megkeresett, akikkel tíz, sőt huszonöt évvel ezelőtt nem beszéltem. Úgy tűnik, nem csak én merengek sokat a múlton és jutnak eszembe régi érzések, és emberek, és történetek, hanem mások is így vannak ezzel. Én ezt is abszolút egy pozitív hozadékának tekintem ennek az egész kialakult helyzetnek, hiszen valóban kicsit közelebb hozza az embereket egymáshoz. Aztán meglátjuk, hogy miképp alakulnak a régi, és régi-új kapcsolataink a közeljövőben.

Én bizakodom e téren is 😊

Folyt. köv.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂