A jelenlegi állás szerint 2019. november 17-én már volt legalább egy fertőzöttje a koronavírusnak Kínában. Döbbenetes belegondolni, hogy miközben én épp a házassági évfordulómat ünnepeltem, izgatott voltam a blogom beindítása miatt, és azon törtem a fejemet, hogy mihez kezdjek magammal a közeljövőben, már kezdett elszabadulni a mindnyájunk életét teljesen felforgató vírus.

Míg mi nyugodtan készülődtünk a karácsonyra és a szilveszterre, addig Kínában a járvány egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni, és a hírek szép lassan elkezdtek beszivárogni hozzánk is. Január végére már egyik aggasztó hír érte a másikat, de amíg „csak” Kínáról volt szó, egy ekkora hatalmas országról, csak legyintettem azokra a cikkekre, amikben arról írtak, hogy már százan, kétszázan haltak meg a koronavírustól.

Bár egyre több tudósítás szólt arról, hogy a kínai újévről hazatérő emberek szinte biztos, hogy el fogják hozni hozzánk is a betegséget, valahogy nem tudatosult bennem, hogy ez itthon, vagy Európában gondot okozhat.

Amikor február elején már lehetett tudni, hogy megérkezett a vírus Nyugat-Európába, egy kolléganőm épp kint volt Németországban egy céges tárgyaláson. Ő már akkor mondta, hogy a németek gőzerővel dolgoznak valami válságterv elkészítésében, mert az amúgy is lejtmenetbe kapcsoló német gazdaság nem fogja bírni azt a terhet, amit a kínai áruk hiánya fog okozni. Akkor még mindig csak arról beszélgettünk, hogy kellemetlen lesz, hogy a hajókat nem fogják sem megrakodni, sem kipakolni; az még mindig meg sem fordult szerintem egyikőnk fejében sem, hogy milyen hatással lesz ez az egész az egy hónappal későbbi életünkre.

Photo by cottonbro from Pexels

Március elején már arról olvashattunk, hogy a járvány a határaink közvetlen közelében van. Ekkortájt kezdtem el már én is nem csak a szalagcikkekből tájékozódni, hanem meg is nyitni a cikkeket. Emlékszem, hittem is, meg nem is a leírtakat, hiszen megvan az a hibám, hogy mindig rápillantok a kommentekre is, és ott leginkább arról ment a diskurzus, hogy ez egy kis semmiség, minek van ez az egész felfújva, az influenzában sokkal több ember betegszik meg, stb-stb. Így laikusként én is hajlottam arra az álláspontra, hogy túl van spilázva ez az egész dolog, majd egyre többször találkoztam összeesküvés elméletekkel, melyek szerint bizonyos körök direkt keltenek pánikot, hogy bedöntsék a gazdaságot. Így továbbra is azon az állásponton voltam, hogy nem szabad pánikolni, de egyre több helyen olvastam olyan hozzászólásokat, véleményeket, tapasztalatokat, amik elgondolkodtattak.

Aztán március 4-én este, pont mikor mentünk fel fürdetni a kislányt, szólt Apa, hogy na, megvannak az első itthoni esetek.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szívemhez kaptam a hírre, igazából várható volt, hogy minket sem kerül el a vírus, és bár egyre inkább lehetett arról olvasni, hogy az olaszoknál kezd elszabadulni a pokol, úgy voltam vele, hogy az olasz mentalitást ismerve, ezt nem is csodálom (és közben halkan hálát adtam, hogy végül mégsem mentünk el a Velencei Karneválra, pedig volt róla szó, hogy kilátogatunk). Ekkor már azt tapasztaltam, hogy elkezdett két részre szakadni a társadalmunk. Voltak, akik eszelős pánikba kezdtek, és voltak, akik gúnyolódtak és magasról tojtak az egészre.

Ezek után minden napra jutott legalább egy újabb eset, és már kezdett félelemmel eltölteni, ahogy azt olvastam, hogy ezek a fertőzött emberek korábban egyetemi órákon vettek részt, színházi előadáson jártak stb.

Március 7-én Edda koncert volt az Arénában, még tavaly vettem rá jegyet. Hogy megfordult-e a fejemben, hogy ne menjek el a koncerte? Dehogyis! És elnézve a telt házat, másnak sem. Jól éreztem magamat, hatalmas bulit csapott a zenekar, de emlékszem, azért a gondolat ott motoszkált a fejemben, hogy de jó, hogy a szélen ülök, és senkit nem hallok magam körül köhécselni, vagy orrot fújni.

Másnap anyósomékkal még arról beszélgettünk, hogy miként tervezzük a nyarat… Azon idegeskedtem, hogy minden szálláshely foglalt már, és mihez fogunk kezdeni a bölcsödei leállás két hetében itthon a gyerekkel…. Őrület belegondolni, hogy mindez másfél hete volt. Úgy érzem, mintha hetek teltek volna el azóta.

Folyt. köv. itt.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂