A minap épp a lányomért mentem a bölcsibe, és ki akartam élvezni, hogy hallgathatok normális zenét (értsd: nem gyerekdalokat), és gyorsan a rádióra kapcsoltam. És milyen jól tettem! Egyszer csak meghallottam egy ezer éve nem hallott számot. Tekertem is fel majdnem csutkára a hangerőt, és még az sem zavart, hogy a Liquido Narcotic-jának csak a feldolgozását hallgatom. Tele torokból üvöltve énekeltem a dalt! És megint csak elkapott a nosztalgia, azok után a bizonyos 90-es évek után.

Photo by Greg Raines on Unsplash

Magam sem tudom, hogy ez az évtized vajon azért hagyott bennem ennyire mély nyomokat, mert valóban rohadt jó időszak volt, vagy pedig azért, mert tizenévesként ekkor formálódott ki a személyiségem. De egy biztos, bármikor visszautaznék az időben, és ottragadnék a mai fejemmel is.

Hogy mi jellemezte a 90-es éveket számomra?

Baromira jó zenék, eszméletlen jó filmek, és nagy bandázások a barátnőkkel. No meg az első fiúzások. Átéltem az első szerelmet, az első csalódást. Láttam egy teljes napfogyatkozást, miközben a barátokkal nyaraltam Dömsödön. És egy fiúról álmodoztam, akivel rá 3 hónapra össze is jöttem, és akivel azt hittem leélem majd az életemet. Még anyuékkal is képes voltam ezen összeveszni, bár ez a történet már átnyúlik az új évezred eseményeibe. Végül persze nekik lett igazuk, amikor azt mondták, hogy nem biztos, hogy az első barátommal fogom összekötni az életemet.

De ne kalandozzunk el….

A 90-es évek önfeledtsége

Magára a korszakra úgy gondolok vissza, hogy az egészet átjárta valamiképpen a szabadság érzete. Szinte még most is, ennyi év távlatából is érzem a tinédzserkori énem magabiztosságát. Azt, hogy én vagyok a világ ura, hogy bárki és bármi lehetek még, és hogy szimplán tökéletes vagyok.

Felszabadult voltam, tele élettel és energiával. És ez az egész nem csak a fiatal koromból fakadt, hanem valahogy úgy éreztem, hogy az egész világ zakatol, és duruzsol. Minden az élet szépségéről, és arról szól, hogy éljünk a mának és legyünk boldogok.

Gyerekként is csodás volt a 90-es években élni

A mai tizenévesekkel ellentétben én nem utáltam suliba járni. Nem voltak öngyilkos gondolataim, nem drogoztam, nem rettegtem a globális felmelegedéstől, sem attól, hogy valamelyik szélsőséges nagyhatalom idióta vezetője egyszer csak úgy dönt, hogy atomot szór a másikra.

Éltem a magam kis világát, leveleztem az órán az osztálytársaimmal és suli után a derekamra kötött pulcsimmal órákat dumáltam a barátnőimmel a trolimegállókban.

Imádtam röhögni a „Szex, szerelem, gyengédség” rovaton és alig vártam, hogy apu megvegye nekem a Garfield magazint. Szerettem Mekibe járni és hamburgert enni, szerettem az osztálytársaimmal suli után még órákat telefonon csacsogni (ahogy akkor a szüleim, úgy ma már én sem tudnám megmondani, hogy mi a fenéről tudtunk ennyit beszélni). A nyári szünetekben egymásnál lógni, elmenni moziba és megnézni a Mátrix-ot, illetve a Múmiát (ez utóbbit vagy háromszor láttam, hiszen Brendan Fraser annyira jól nézett ki).

Állandóan jöttem-mentem de valahogy még arra is volt időm, hogy tévét nézzek és zenét hallgassak.

Jókat nevettem a Rém rendes család epizódjain, hatalmas Manchester United drukker voltam (és nem, nem Beckham miatt, már előbb is szerettem a csapatot, mintsem hogy kiszúrtam őt magamnak). És persze képes voltam olyan hangerővel üvöltetni a Pokolgépet, a Helloween-t, az Ossiánt és bármit ami punk, rock, vagy metál volt, hogy apuéknak már a szomszédok szóltak, hogy csináljanak valamit velem, mert remegnek a falak alattunk, felettünk és mellettünk is, és amúgy sem kíváncsiak arra, hogy  mennyire tudom kiénekelni azt hogy „de jegyezd meg jól, míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek”!

És, hogy mi változott meg azóta?

Biztosan nem volt tökéletes akkor sem a világ és gyerekként, tinédzserként valóban nem a híradót néztem esténként. De tényleg nem éreztem a világon ezt a borzasztó bizonytalanságot, rettegést és depressziót, amit most érzek.

Nyilván én is más lettem. Felnőttem, elkezdtem dolgozni, lediplomáztam munka mellett, megmásztam azokat a bizonyos lépcsőket és karriert építettem. Végül gyereket szültem. Közben a világ is kicsit elfutott mellettem.

Sokat aggodalmaskodok, aggaszt a világ sorsa, a saját sorsom és a kislányom jövője is.

Fele annyi magabiztossággal nem rendelkezem, mint fiatal koromban. Pedig nagy szükségem lenne rá, hogy a kihívásokkal újra és újra úgy tudjak megküzdeni, ahogy azt szeretném.

Így lassan az írásom vége felé kezdek eljutni odáig, hogy biztosan tudom, hogy jobb volt a 90-es években élni, mint a jelenben. De abban is biztos vagyok, hogy az elmúlt fiatalságom és gondtalan életem felett érzett keserűségem miatt is kerülök nosztalgikus hangulatba, ha meglátok egy kazettás magnót, vagy egy pénzes telefonfülkét, vagy ha a rádióban meghallok egy dalt, amit tiniként dúdoltam.

Kicsit melankolikusra sikeredett az írásom vége. Pedig elégedett vagyok most is az életemmel, csak már mások a prioritások. De azért alig várom már, hogy a lányom elég nagy legyen ahhoz, hogy megmutathassak neki pár filmet és zenét a 90-es évekből, hogy lássa, hogy milyen fiatalkori szellemben nevelkedett az anyja.

Azanyja

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂