Fél órája ülök a klaviatúra előtt és nehezemre esik elkezdeni az írást. Annyi felé száguldoznak a gondolataim, és egyszerűen nem tudom sorrendbe rakni őket, nem áll össze a fejemben a kép, hogy hogyan is tudnék 2019-ről úgy beszámolni, hogy az egy kerek egész történet legyen.

Ez egy nagyon kemény év volt számomra. És bár összességében azt mondhatom, hogy nem ez volt eddigi 35 évem legrosszabb éve, mégis be kell, hogy valljam, hogy idén ősszel elértem a gödör legmélyére mind lelkileg, mind szellemileg.

Bármilyen furán is hangzik, de ennek ideje volt már, és nagyon vártam ezt a pillanatot. Mert ahogy egy nagyon kedves barátnőm egyszer megfogalmazta:

„LE KELL JUTNI A GÖDÖR LEGALJÁRA, MERT ONNAN MÁR TÉNYLEG CSAK FELFELÉ VEZET AZ ÚT!”

Megjártam a magam poklát, voltam olyan mélyen, hogy azt hittem innen most nem fogok tudni felállni, de sikerült!

Ezt köszönhetem első sorban a férjemnek, aki bár nem annyira, mint nekem arra szükségem lett volna, de mellettem állt és támogatott mindenben, amennyire tőle telt!

Köszönhetem még ezt anyósomnak, akivel különbözőbb természetűek nem is lehetnénk, és bár viszonylag kevés dologban értünk egyet, de ő volt az, aki akkor is rámemelte a telefont, amikor tudta, hogy neki nem lesz ebben köszönet.

Hálával tartozom még a legjobb barátnőmnek, akinél jobb barátot nem is kívánhatnék, aki évek óta mellettem van, ha esik, ha fúj, és bármit teszek is, ő akkor is szeret és elfogad engem.

Köszönöm a kislányomnak, hogy akkor is képes azt mondani, hogy „szeretlek anya”, amikor éppen üvöltök vele vagy azt, hogy amikor hulla fáradtan és kimerültem lerogyok a földre, ő odajön, bekuckózik az ölembe és átölel.

Hálás vagyok a pszichológusomnak, akihez végső elkeseredettségemben fordultam és aki négy alkalom után azt mondta, mit mondta, kérte!, hogy ne menjek hozzá többet, mert teljesen rendben vagyok és nem tud rajtam többet segíteni.

Végül, de nem utolsó sorban hálás vagyok annak a barátomnak, aki azt mondta, hogy kezdjek el blogot írni, mert higgyem el, hogy sok olyan anya van, mint én, akinek az anyaság néha rohadt nehéz! Sőt, ez a barátom és még páran azt is mondták, hogy szívesen olvasnának egy könyvet tőlem és bátorítottak, hogy nekem az írással kell foglalkoznom.

Ki tudja, talán egyszer eljön ennek is az ideje.

Mint említettem, voltam lent a gödör mélyén. És már jövök kifelé onnan, lelkileg megkönnyebbülve, hiszen jó pár dolgot otthagytam a fenéken.

Például a megfelelési kényszeremet és az állandó görcsöt, hogy jó anya vagyok-e. Az vagyok és kész!

Elengedtem néhány korábban fontos embert, mert súlyként nehezedtek rám már egy jó ideje, és le kellett válnom róluk érzelmileg ahhoz, hogy jobban legyek.

Meg kellett emésztenem, hogy a munkahelyemen pótolható vagyok és el kellett fogadnom azt, hogy nem számít mennyit tettem le az asztalra korábban, mivel anya lettem, új játékszabályok szerint akarnak velem játszani. És volt erőm erre azt mondani, hogy KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK BELŐLE!

Néhány óra van már csak hátra ebből az évből, és őszintén örülök, hogy véget ér 2019.

Nagyon régen vártam ennyi reménnyel és elszántsággal egy új esztendőt, mint ahogy most várom 2020-at!

HA EGY AJTÓ BEZÁRUL, KINYÍLIK EGY MÁSIK!

Nagyon sok mindennek és mindenkinek fordítottam hátat idén és nagyon sok olyat tettem, amihez korábban nem lett volna erőm! Hiszem, hogy ennek így kellett lennie és hogy jó úton járok ahhoz, hogy megtaláljam azt, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel.

Szeretném megköszönni Neked, hogy itt vagy, hogy olvasod az írásaimat, hogy rányomsz a like gombra, hogy írsz egy hozzászólást, és hogy megosztod a tartalmat, ha tetszik.

Kívánom mindenkinek, hogy teljen jól ez az este, legyen sok örömötök 2020-ban és tartsatok velem az új évben is.

Azanyja

 

Még több tartalomért lájkolj a facebookon. 🙂